2019.08.29-2019.09.02.

Út Curuaba 

Az eltelt időben mióta itt vagyok,  mindenhova amerikai misszionáriusokkal mentem. Most viszont ezen az úton és ezen a hajón csak brazilok voltak és mi ketten Vikivel európaiak. Ezt az utat egy brazil gyülekezet szervezte. Eddig is megéltem a nehézségeket, de most tényleg a sűrűjébe csöppentem. Eleinte csak néztem most mi is lesz. Mindenki csak portugál nyelven beszélt, tehát semmit nem értettem. Senkit nem ismertem.  A hajó kisebb volt, mint amivel eddig mentünk. Erre volt pénzük.  És több, mint 30-an voltunk. A brazil hajókon nincs szék, pad. Mindenki viszi a függőágyát, vannak kampók, csövek, felakassza és abba tölti az utat. A menetrend szerinti hajókon is. Mennyi az utas, annyira sűrűre kell felkötni. Nekünk a kis hajón 30 cm-ként fel volt kötve egy-egy függőágy, mind a két szinten. Nekem és Vikinek már csak a fedélzeten jutott hely.  Mikor ilyen kicsi a hely, akkor az ágyakat eltérő magasságba kötik és így olyan, mintha 2-3 szint lenne, "emeletes ágyak". De még így is összeérnek a hálózsákok és idegen emberekkel vagy nagy közelségbe. Mikor kivel, hogyan himbálódzik épp a hajó vagy mozog, aki benne fekszik.  Feküdhetsz, vagy felülhetsz a függőágyadba, feltéve, hogy a föléd felkötött másik hálózsáktól tudsz-e. Életemben nem voltam ilyen közelségbe ennyi emberrel. Hála érte engem felülre kötöttek, így levegőt kaptam, csak épp leszállni nem tudtam, mert akkor valaki hasára huppanok. :) Vártam amíg akik alattam vannak, felébrednek.  A brazil emberek nem nagyon ismerik az intimitást. A házaikban is a  vékony falakon minden áthallatszik. Mindenki mindent tud. Ezért eszükbe sem jut, hogy halkan beszéljenek, figyeljenek valaki alszik. Mert képtelenség. Az eredmény, hogy ha  éjjel 2-kor eszébe jut beszélgetni a másikkal, akkor fog és nevetnek, jókedvű lenni ekkor is szabad. Szóval csend és nyugalom nincs. Folyamatosan valaki beszél, esetleg énekel, vagy épp horkol. Vidámak, zajosak, kedvesek. 

Első éjjel semmit nem aludtam szinte. A komfort zónámon nagyon kívülre kerültem és mellette kultúrsokk-ot kaptam. Hogy lehet ezt kibírni.  Néztem körbe és imádkoztam. Beszélgettem Istennel.  Miért is vagyok itt Brazíliába?  Azért jöttem, hogy áldás legyek Vikinek és áldás legyek azoknak akik itt élnek. A te szereteted hozom Istenem . És szeretnék tanulni, jobb és bölcsebb emberré válni.  Ezek az emberek is azért jönnek a hajóval, hogy áldás legyünk ott, ahol még ennyi sincs. És persze mások. Mikor látták, hogy csak nézek ki a fejemből, hoztak egy kávét és sütit és próbáltak kedvességükkel bátorítani. És megláttam a szívük. A szívük, azt, hogy nekik is kevés van, láttam ahogy számolják a kis apró pénzeik, nem ittak cólát, meg nem volt semmi nasi náluk. Csak amit a csapatvezető tudott mindenkinek biztosítani egy-egy zsömle, egy tányér leves, vagy rizs-babbal, kicsi hús, az volt az ennivaló. És mégis pénzt áldoztak erre, összeadtak pénzt, kibérelték ezt a hajót és elindultak, hogy meglátogassák a szegény indián településeken élőket. A hajón a függőágyakba gyakorolták a műsort, amivel a gyerekeknek készültek, hoztak lufikat, szinezőket, ceruzákat,  aztán készültek a felnőttekkel való beszélgetésekre, később megtudtam, hogy még adományokat is gyűjtöttek, amit hoztak a hajón. Ők hónapok óta spórolnak, készülnek ide és boldogok, hogy adhatnak. És Isten az ő örömükkel és lelkesedésükkel rendbe tette a fejem, ami kiakadt a szűk,  kis helytől, a szagoktól, a zajtól, és a tetejébe a füllesztő melegtől. Ekkor már tudtam, nem lesz semmi baj, nehéz lesz fizikailag, mert nem vagyok hozzászokva, de Isten adni fog erőt a problémák fölé emelkedni. 

CURUA

Az őserdő mélyén egy kis város, akkora körülbelül, mint Mezőberény. Körülötte apró indián falvak. A városka egészen fejlett. A fő utcák betonozva voltak és volt azokon az utcákon közvilágítás is. Sok apró bolt volt. A házak nagyon különbözőek. Volt egy bank és olyan terminál belül, ahol pénzt lehet felvenni a bankkártyáról. Igaz az én kártyám az nem tetszett neki. :)

Megjelenik az itteni építkezési jelleg a házakon, elől a szobák, hátul a konyha, sokszor csak pitvar, de sokszor a gyökerek hagyománya is érzékelhető. Hiszen a világ minden tájáról utaztak ide emberek az elmúlt 500 évben. Vannak teljesen fehérek is, akik német, vagy szerb, vagy szlovák vagy magyar, vagy francia, sorolhatnám még hány ország van, ahonnan a világháborúk és gazdasági világválság hatására milliók elindultak erre a földrészre és még sokfele a viágban. És a házaikon látszik még a régi-régi emlékek, a haza hatása. Van aki tudja, hogy felmenői honnan jöttek, de van aki már nem tudja. 

Ez a ház például nagyon kilógott a sorból, ez a ház előtti  veranda otthon a tót parasztházak jellemzője és érdekes volt itt meglátni. 

A ház hátsó részébe van mindig a konyha, és általában átmegy egy pálmalevelekkel fedett teraszba, ahol  az agyagból készült fa tüzelésű tűzhely áll és ahol mosogatnak is. Ebbe a házba, ez két fülke volt. Nagyon ötletesen kialakítva.

Az utcákon a közlekedés vegyes. Motorral, autóval akinek van, és lóháton, meg öszvér, bika húzta kordén. Kinek milye van. 

Szolgálat Curuaba

Szombaton kora reggel indultunk el a hajóról. Fel a gyülekezeti házhoz. 

Annyira tűzött a nap, hogy Viki úgy döntött, az esernyőt most napernyőnek fogja használni, ne égjünk szénné. Itt senki nem fürdik a folyóba és nem is mosnak a folyóba, mert sok az alligátor. Fekszenek, nem is venni észre, de ha belépsz a vízbe, elkapja a lábad. A vizet is rúddal merítik a folyóból. Szóval hűsítő fürdésről szó se lehetett. 

Ez a PAZ gyülekezetháza. 

A csoport érkezés után feladatok szerint kis csoportokra oszlott. Készültek gyerekeknek programmal, higiénés felvilágosító, fejlesztő programokkal, játékokkal, aztán asszonyoknak szintén oktatással. A világnak ebbe a részébe az emberek  többségében nem rákba és infarktusba halnak meg, hanem általában fertőzésekbe. És sokkal hamarabb, mint nálunk. Rövidebb az élettartamuk a fertőzések és fekélyek, tályogok miatt, mint otthon. Nem tudják, hogy ezeket hogyan lehet elkerülni vagy kezelni. Annyira hálás voltam, hogy kaptam védőoltásokat. Amikor a nád belefúródott a talpam szélébe, tudtam ok, nem lesz baj, kaptam otthon tetanusz elleni védőoltást. De ők nem kaptak, kapnak és ennyi elég, hogy meghaljanak. Vannak már védőoltások itt is a nagy városokban, de itt a világ végén az emberek nem tudnak róla, nem tudják mikor és hol kell kérni, milyen helyzetekben. És ezeket a PAZ gyülekezetekben olyan asszonyok oktatják ilyen utak keretében, akik ezt a szolgálatot vállalták. Tehát elkezdődött ezekre való felkészülés. Rengeteg eszközt hoztak, a gyerekeknek külön játszó sarkot építettek fel lufikból. Néztem ezeket az embereket és látszódott, hogy nem azért teszik, mert valaki megfizeti, mert valaki rájuk parancsolt, hanem szeretetből. Saját pénzükből, saját idejükből, saját erejükből. És gondolkoztam az otthoni világra, ami az egoról szól, az énről, arról, hogy nekem jó legyen és az emberek csak azt teszik, amiből hasznuk van. Már nincs idő a másikra. Csak akkor fontos, ha hasznom van belőle. De hogy szeretetből, minden érdek nélkül, ezt alig találni. Mitől halt el otthon, mi lesz a mai fiatalokkal, ha ezektől megfosztva nőnek fel?

 Mi Vikivel az evangélizációs csoportban kaptunk feladatot. Elindultunk családokat látogatni. Bekopogtattunk, azaz itt betapsolni kell az ajtón, és kijön a gazdaasszony és megkérdi mit akarunk. Ha fogad, akkor hellyel kínál bent, ha nem, akkor ott az ajtóba elmondja. Csak egy család volt, aki nem hívott be minket. A többi mind hellyel kínált és elmondtuk, hogy Isten szeretetét hoztuk és szeretnénk imádkozni értük, megáldani az otthonaik. Általában örömmel fogadták. Aztán elmeséltük azt kik vagyunk és bátorítottuk őket, hogy életük Istenre bízzák, igyekeztünk elmondani az evangéliumot. És láttam felragyogni emberek szemébe azt a tüzet, amiről Frigyes bácsi beszélt nekem 40 évvel ezelőtt. Amiért eljött Magyarországról ide misszionáriusnak és amiért  feltette erre az életét.

Volt egy asszony, aki az udvarán fogadott el minket, akit otthagyott gyerekeivel a férje, ott élt nagy szegénységbe, szégyenbe és mikor átöleltem és mondtam neki, hogy Isten így is szereti, akkor ott voltak a könnyek a szemébe, ő így is jöhet oda a gyülekezetbe? Neki nincs szép ruhája, nincs semmije, és ő már egy senki. Szégyellte, hogy lefényképezzem. Viki fordította neki amit mondtam, és csak szerettem ezt az asszonyt és mondtam neki, hogy Isten a szívünkbe lakik, nem házban, a szívét nyissa meg előtte és itt lesz vele, és tudom, hogy itt lesz, mert az én életemben is voltak hatalmas mélységek, én is maradtam egyedül, de Isten,  Ő soha nem hagyott el. Éreztem, ahogy elkezd kapaszkodni a szavakba, kezd ébredni a hit, a remény a szívébe, hogy ha senkinek nem is kell, de Isten soha nem fogja elhagyni. Csodálatos volt ezt látni. Mindenhol szerettük az embereket és imádkoztunk értük. 

Megtiszteltetés volt, hogy Isten szeretetét vihettem el oda, ahol már csak a fájdalom, a csalódottság, szégyen és bánat élt. 

Este és másnap délelőtt Istentisztelet volt. Az alkalmak alatt a gyerekeknek végig volt program. A gyülekezetben az a szokás, hogy minden istentisztelet előtt az összes gyereket a pásztor kihívja az pulbitus elé, imádkozik értük, megáldja őket és aztán mennek ki a gyerekalkalomra.  Az alkalom végén a gyülekezet tagjai közül sokan akartak közös fotót és örömmel álltunk össze egy nagy csapattá. 

Viki: "az én népem". 

Az utolsó alkalmon megkérdezte a pásztor, kik azok a gyülekezet tagjai közül, akik odaszánják az életük és misszionáriusok lesznek. És rengetegen jöttek ki előre. Mind akik narancssárga pólóba vannak. Döbbenetes volt nekem, hogy ezeknek az embereknek mennyire ott él a szívükbe az első szeretet, a hála és öröm szeretete! Szeretet az elveszett emberekért! Ők készek menni! A pólón a városuk neve van és az hogy misszió. Drága egyszerű emberek, akik példát adnak a világnak a szeretetből!