2019.09.03.

Viki és pár drága ember összefogott, hogy az utolsó hét nagyon szép pihenéssel és kikapcsolódással teli hét legyen.

Elmentünk Vikivel egy állatmenhelyre, állatkertbe. Az állatorvosi egyetem menhelye ez. Ha az őserdőben találnak olyan állatot, ami megsebesült, vagy elpusztult az anyja és egyedül mászkál a kis állatka, akkor befogják, elhozzák ide, felnevelik, vegy meggyógyítják, felerősítik  és aztán visszaengedik az őserdőbe. A egyetem diákjai gondozzák őket, gyógyítják és ez bele van építve a tantárgyaikba. Egész Brazíliába végig éreztem, hogy nagyon igyekeznek védeni azt ami megvan, és menteni amit tudnak.  Igy aztán láthattam egy csomó olyan állatot, ami ott élt körülöttünk amerre jártunk, de "szerencsére" egy részével nem találkoztunk, csak itt az menhelyen.  Az egész hely az őserdőbe van berendezve, a fák között vannak a ketrecek. Igyekeznek mindent úgy biztosítani nekik, hogy legjobban hasonlítson az eredeti életükhöz. 

Baba vizibocik, akiket még naponta háromszor cumisüveggel etetnek meg. 

Ezek a gyönyörű papagájok nem voltak hozzánk kedvesek. Mondta a gondozójuk, hogy ma hisztis napjuk van, szóval ne menjünk közel. :) Így Viki egy kis vesszővel akarta megsimogatni őket, amit az egyik elkapott és aztán eltörte és mérgesen rikácsolt ránk. 

A kis majom ott szunyókált egy ágon felettünk. Déli pihenőjét tartotta ő is. 

Ez az állat olyan, mint egy disznó, de van egy ormánykája, rövidebb, mint az elefánté, de nagyon cuki vele. 

2019.09. 04-05.

 Két éjjelt és napot tölthettünk Becky, Jeff és pár testvér szeretetéből egy csodaszép üdülőfaluban Vikivel, ahol az igények a turistáknak lett kialakítva. Az üdülőházhoz saját medence tartozott. Ez Beckyék üdülője.  Nagyon nagyokat fürödtünk, napoztunk, beszélgettünk és nagyon jól éreztük magunk. Közbe kimentünk a folyópartra is, ahol szintén hangulatos fürdő és beszélgető helyek vannak kialakítva. Az itteniek szeretnek beülni a székekkel a vízbe és úgy beszélgetni, kártyázni, enni-inni. Második napon egy nagyon kedves család hívott meg ebédre minket, akiket a hajóról ismertem. 

Megpróbáltam megfogni a hold szélét. 

A kis földnyelven éttermek, kávézók sorakoznak.

Bejött az élet. 

Náluk ebédeltünk. Nagyon kedvesek és aranyosak voltak. 

Hazaérkezésünkkel lezárult egy fejezet az életemben. Mintha egy korszakot is zárnék és elindul valami új, azok is részére válnak, amiket itt tanultam, megtapasztaltam az elmúlt egy hónapban. Nagyon sok minden nincs itt, ami otthon Európában van, de van nagyon sok olyan dolog, ami itt még megvan és otthon már kihűlőben, elvesszőben van.  Már csak nyomokban találni. 

A holnapi napon indulok haza. Két napos út lesz. Nagyon várom már a találkozást az otthoniakkal, nagyon hiányoznak. De ezt a csodálatos egy hónapot sohasem fogom elfelejteni. Brazíliába. A sok ember, aki befogadott otthonába, éltében, és a  szeretetük.  Viki szeretetét és gondoskodását. Minden idejét és energiáját rám áldozta.  Ezek mind jönnek velem a szívembe.  Nem tudok ezekért elég hálás lenni.   A szívembe nagyon sok mindent ezek alapján még jobban átértékelődött. És csak erősödött bennem, hogy minden amit teszünk ebbe az életbe, annak csak akkor van értelme és nem fogunk kiégni és elfáradni benne, ha  arra az egyre  irányul, hogy Isten akaratát és szeretetét tükrözi szerte ebbe a világba. . 

2019.09.06.

Felszálltam a gépre és útba vagyok haza. Sok időt kell a reptereken várni és ez idő alatt itt a blogom végén szeretnék megosztani egy üzenetet, amit egy brazil misszionárius mondott el az őserdő mélyén Curuaba,  egyik istentiszteleten. Nekem nagyon sok bátorítást adott ez az üzenet. Szeretném ezért Veletek megosztani, kérem Istent legyen másoknak is úgy áldás, mint nekem volt. 

A címe: A törött edény helyreállítása

Ige: " Még a fának is van reménysége, ha kivágják újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban, csonkja a víz illatára kihajt" Jób 14.7-9

Sok ember van, akit az élet tőből lemetszett. Sok embert ért fájdalom, ami darabokra törte. Törött a szíve, lelke. Üres, magányos.  De ott a mélybe van gyökere.  Sok ember élt meg elutasítást, értéktelennek, eldobottnak érzi magát. Hisz Istenben, akarja követni, de a sátán és a bűn és a gyász hozott nagy töréseket az életébe, letört ágakat róla, törött cserép lett. De tudd, Istennek drága vagy! Ő nem mond le rólad, nem hagy ott eltaposva, darabokra zúzva!

Japánba van egy eljárás, amit nagyon régen használnak. Mikor valakinek valami kedves tárgya, ami agyagból vagy porcelánból van, és  véletlen leesik és eltörik, akkor nem dobják ki. Mert emlék és lehet a tárgy amúgy értéktelen egyszerű kis anyag korsó, de emlék édesanyjától, kedvesétől. Elviszik egy arany ötvöshöz, aki vékony forró arannyal összefogja, összeragassza azokat. Az anyag amivel ragassza sokkal drágább, mint amit ragaszt. De amikor kész a kis aranyba összefogott kis törött korsó, akkor az értéke az arany miatt nagyon magas lesz. Látszódik a ragasztás, az arany csík, ahol valamikor el volt törve. Nem tűnik el, de annál értékesebb, minél több arany ragasztás van rajta. 

A sátán azt mondja, súgja az embernek, te már nem leszel soha olyan, mint régen. Ezt a sérülést nem hevered ki, te már soha nem leszel teljes, hibátlan. De Jézus Krisztus nagyobb, mint a repedésed! Isten azért küldte Jézust, hogy minket megjavítson. A ragasztás után a Te értéked nagyobb lesz, mert az Ő vére, szeretete, kegyelme épül be a repedésedbe.  Az akivé válsz a ragasztása által, az olyan ember lesz, akibe a repedéseibe beleépül az Ő végtelen szeretete. Eggyé leszel azzal.

Itt az erdőbe az indiánok a vizet úgy hordják az ültetvényekre, hogy egy rúd végére két korsót kötnek és a vállukon viszik. Van egy történetem ezzel,  lehet már hallottad, mert régi történet. Az egyik indiánnak a korsója repedt volt és amikor a folyótól felért a kertbe, addigra a fele elcsepegett. A másik korsó tele volt, de a repedt már csak félig. Az indián látta, hogy a törött edénye nem hasznos, ezzel nem tudja teljesíteni, amit kell. Ki akarta dobni. De a gazda mutatott valamit neki. Nézd csak meg az utat a folyótól felfele, az út egyik széle ki van égve, száraz, de a másik szélén, ahol a repedt korsó van, mennyi szép virág van az út szélén. Te minden nap folyamatosan, ahányszor megfordultál, locsoltad őket, ahogy csepegett rájuk a korsód töréséből a víz. És nekem egy csodaszép virágos kerti utat hoztál létre, úgy hogy te nem is tudtad. Észre sem vetted, hogy a repedés milyen szépet hozott létre.

Minden embernek van bűne, bukása, repedése. De ha átadjuk azokat az Úrnak, akkor a repedések miatt áldás lehetünk ott, ahová másképp ez a víz nem folyna. Az összetöretés által érteni fogunk embereket, sorsokat, könnyeket és tud lelkünk rezdülni a másikért. És érteni fogjuk a kegyelmet. Ő nem vádol mit rontottál el, hol voltál hibás benne. Szeretetével befedi.  És amikor Isten begyógyítja a sebeink, összeragassza, látni fogjuk, de csak azért, hogy lássuk Őt benne. Ott lesz az életünk fájdalmaiban szeretetével és átvisz, híd a szakadék felett. Választunk. Akarjuk, hogy ő gyógyítson, le akarjuk tenni kezébe az egész életünk? Hova tart, miről szól az életünk? Ő szeretne a Szentlélek által átölelni és mennyei erőt és szeretetét odaadni neked. Kicsik vagyunk ebbe a világba, töröttek, de ha keressük őt teljes szívvel, akkor áldás lesz, áldássá lehet az életünk! 

 Ő összetudja értékesebbé ragasztani, ha a kezébe tesszük. 

2019.08.29-2019.09.02.

Út Curuaba 

Az eltelt időben mióta itt vagyok,  mindenhova amerikai misszionáriusokkal mentem. Most viszont ezen az úton és ezen a hajón csak brazilok voltak és mi ketten Vikivel európaiak. Ezt az utat egy brazil gyülekezet szervezte. Eddig is megéltem a nehézségeket, de most tényleg a sűrűjébe csöppentem. Eleinte csak néztem most mi is lesz. Mindenki csak portugál nyelven beszélt, tehát semmit nem értettem. Senkit nem ismertem.  A hajó kisebb volt, mint amivel eddig mentünk. Erre volt pénzük.  És több, mint 30-an voltunk. A brazil hajókon nincs szék, pad. Mindenki viszi a függőágyát, vannak kampók, csövek, felakassza és abba tölti az utat. A menetrend szerinti hajókon is. Mennyi az utas, annyira sűrűre kell felkötni. Nekünk a kis hajón 30 cm-ként fel volt kötve egy-egy függőágy, mind a két szinten. Nekem és Vikinek már csak a fedélzeten jutott hely.  Mikor ilyen kicsi a hely, akkor az ágyakat eltérő magasságba kötik és így olyan, mintha 2-3 szint lenne, "emeletes ágyak". De még így is összeérnek a hálózsákok és idegen emberekkel vagy nagy közelségbe. Mikor kivel, hogyan himbálódzik épp a hajó vagy mozog, aki benne fekszik.  Feküdhetsz, vagy felülhetsz a függőágyadba, feltéve, hogy a föléd felkötött másik hálózsáktól tudsz-e. Életemben nem voltam ilyen közelségbe ennyi emberrel. Hála érte engem felülre kötöttek, így levegőt kaptam, csak épp leszállni nem tudtam, mert akkor valaki hasára huppanok. :) Vártam amíg akik alattam vannak, felébrednek.  A brazil emberek nem nagyon ismerik az intimitást. A házaikban is a  vékony falakon minden áthallatszik. Mindenki mindent tud. Ezért eszükbe sem jut, hogy halkan beszéljenek, figyeljenek valaki alszik. Mert képtelenség. Az eredmény, hogy ha  éjjel 2-kor eszébe jut beszélgetni a másikkal, akkor fog és nevetnek, jókedvű lenni ekkor is szabad. Szóval csend és nyugalom nincs. Folyamatosan valaki beszél, esetleg énekel, vagy épp horkol. Vidámak, zajosak, kedvesek. 

Első éjjel semmit nem aludtam szinte. A komfort zónámon nagyon kívülre kerültem és mellette kultúrsokk-ot kaptam. Hogy lehet ezt kibírni.  Néztem körbe és imádkoztam. Beszélgettem Istennel.  Miért is vagyok itt Brazíliába?  Azért jöttem, hogy áldás legyek Vikinek és áldás legyek azoknak akik itt élnek. A te szereteted hozom Istenem . És szeretnék tanulni, jobb és bölcsebb emberré válni.  Ezek az emberek is azért jönnek a hajóval, hogy áldás legyünk ott, ahol még ennyi sincs. És persze mások. Mikor látták, hogy csak nézek ki a fejemből, hoztak egy kávét és sütit és próbáltak kedvességükkel bátorítani. És megláttam a szívük. A szívük, azt, hogy nekik is kevés van, láttam ahogy számolják a kis apró pénzeik, nem ittak cólát, meg nem volt semmi nasi náluk. Csak amit a csapatvezető tudott mindenkinek biztosítani egy-egy zsömle, egy tányér leves, vagy rizs-babbal, kicsi hús, az volt az ennivaló. És mégis pénzt áldoztak erre, összeadtak pénzt, kibérelték ezt a hajót és elindultak, hogy meglátogassák a szegény indián településeken élőket. A hajón a függőágyakba gyakorolták a műsort, amivel a gyerekeknek készültek, hoztak lufikat, szinezőket, ceruzákat,  aztán készültek a felnőttekkel való beszélgetésekre, később megtudtam, hogy még adományokat is gyűjtöttek, amit hoztak a hajón. Ők hónapok óta spórolnak, készülnek ide és boldogok, hogy adhatnak. És Isten az ő örömükkel és lelkesedésükkel rendbe tette a fejem, ami kiakadt a szűk,  kis helytől, a szagoktól, a zajtól, és a tetejébe a füllesztő melegtől. Ekkor már tudtam, nem lesz semmi baj, nehéz lesz fizikailag, mert nem vagyok hozzászokva, de Isten adni fog erőt a problémák fölé emelkedni. 

CURUA

Az őserdő mélyén egy kis város, akkora körülbelül, mint Mezőberény. Körülötte apró indián falvak. A városka egészen fejlett. A fő utcák betonozva voltak és volt azokon az utcákon közvilágítás is. Sok apró bolt volt. A házak nagyon különbözőek. Volt egy bank és olyan terminál belül, ahol pénzt lehet felvenni a bankkártyáról. Igaz az én kártyám az nem tetszett neki. :)

Megjelenik az itteni építkezési jelleg a házakon, elől a szobák, hátul a konyha, sokszor csak pitvar, de sokszor a gyökerek hagyománya is érzékelhető. Hiszen a világ minden tájáról utaztak ide emberek az elmúlt 500 évben. Vannak teljesen fehérek is, akik német, vagy szerb, vagy szlovák vagy magyar, vagy francia, sorolhatnám még hány ország van, ahonnan a világháborúk és gazdasági világválság hatására milliók elindultak erre a földrészre és még sokfele a viágban. És a házaikon látszik még a régi-régi emlékek, a haza hatása. Van aki tudja, hogy felmenői honnan jöttek, de van aki már nem tudja. 

Ez a ház például nagyon kilógott a sorból, ez a ház előtti  veranda otthon a tót parasztházak jellemzője és érdekes volt itt meglátni. 

A ház hátsó részébe van mindig a konyha, és általában átmegy egy pálmalevelekkel fedett teraszba, ahol  az agyagból készült fa tüzelésű tűzhely áll és ahol mosogatnak is. Ebbe a házba, ez két fülke volt. Nagyon ötletesen kialakítva.

Az utcákon a közlekedés vegyes. Motorral, autóval akinek van, és lóháton, meg öszvér, bika húzta kordén. Kinek milye van. 

Szolgálat Curuaba

Szombaton kora reggel indultunk el a hajóról. Fel a gyülekezeti házhoz. 

Annyira tűzött a nap, hogy Viki úgy döntött, az esernyőt most napernyőnek fogja használni, ne égjünk szénné. Itt senki nem fürdik a folyóba és nem is mosnak a folyóba, mert sok az alligátor. Fekszenek, nem is venni észre, de ha belépsz a vízbe, elkapja a lábad. A vizet is rúddal merítik a folyóból. Szóval hűsítő fürdésről szó se lehetett. 

Ez a PAZ gyülekezetháza. 

A csoport érkezés után feladatok szerint kis csoportokra oszlott. Készültek gyerekeknek programmal, higiénés felvilágosító, fejlesztő programokkal, játékokkal, aztán asszonyoknak szintén oktatással. A világnak ebbe a részébe az emberek  többségében nem rákba és infarktusba halnak meg, hanem általában fertőzésekbe. És sokkal hamarabb, mint nálunk. Rövidebb az élettartamuk a fertőzések és fekélyek, tályogok miatt, mint otthon. Nem tudják, hogy ezeket hogyan lehet elkerülni vagy kezelni. Annyira hálás voltam, hogy kaptam védőoltásokat. Amikor a nád belefúródott a talpam szélébe, tudtam ok, nem lesz baj, kaptam otthon tetanusz elleni védőoltást. De ők nem kaptak, kapnak és ennyi elég, hogy meghaljanak. Vannak már védőoltások itt is a nagy városokban, de itt a világ végén az emberek nem tudnak róla, nem tudják mikor és hol kell kérni, milyen helyzetekben. És ezeket a PAZ gyülekezetekben olyan asszonyok oktatják ilyen utak keretében, akik ezt a szolgálatot vállalták. Tehát elkezdődött ezekre való felkészülés. Rengeteg eszközt hoztak, a gyerekeknek külön játszó sarkot építettek fel lufikból. Néztem ezeket az embereket és látszódott, hogy nem azért teszik, mert valaki megfizeti, mert valaki rájuk parancsolt, hanem szeretetből. Saját pénzükből, saját idejükből, saját erejükből. És gondolkoztam az otthoni világra, ami az egoról szól, az énről, arról, hogy nekem jó legyen és az emberek csak azt teszik, amiből hasznuk van. Már nincs idő a másikra. Csak akkor fontos, ha hasznom van belőle. De hogy szeretetből, minden érdek nélkül, ezt alig találni. Mitől halt el otthon, mi lesz a mai fiatalokkal, ha ezektől megfosztva nőnek fel?

 Mi Vikivel az evangélizációs csoportban kaptunk feladatot. Elindultunk családokat látogatni. Bekopogtattunk, azaz itt betapsolni kell az ajtón, és kijön a gazdaasszony és megkérdi mit akarunk. Ha fogad, akkor hellyel kínál bent, ha nem, akkor ott az ajtóba elmondja. Csak egy család volt, aki nem hívott be minket. A többi mind hellyel kínált és elmondtuk, hogy Isten szeretetét hoztuk és szeretnénk imádkozni értük, megáldani az otthonaik. Általában örömmel fogadták. Aztán elmeséltük azt kik vagyunk és bátorítottuk őket, hogy életük Istenre bízzák, igyekeztünk elmondani az evangéliumot. És láttam felragyogni emberek szemébe azt a tüzet, amiről Frigyes bácsi beszélt nekem 40 évvel ezelőtt. Amiért eljött Magyarországról ide misszionáriusnak és amiért  feltette erre az életét.

Volt egy asszony, aki az udvarán fogadott el minket, akit otthagyott gyerekeivel a férje, ott élt nagy szegénységbe, szégyenbe és mikor átöleltem és mondtam neki, hogy Isten így is szereti, akkor ott voltak a könnyek a szemébe, ő így is jöhet oda a gyülekezetbe? Neki nincs szép ruhája, nincs semmije, és ő már egy senki. Szégyellte, hogy lefényképezzem. Viki fordította neki amit mondtam, és csak szerettem ezt az asszonyt és mondtam neki, hogy Isten a szívünkbe lakik, nem házban, a szívét nyissa meg előtte és itt lesz vele, és tudom, hogy itt lesz, mert az én életemben is voltak hatalmas mélységek, én is maradtam egyedül, de Isten,  Ő soha nem hagyott el. Éreztem, ahogy elkezd kapaszkodni a szavakba, kezd ébredni a hit, a remény a szívébe, hogy ha senkinek nem is kell, de Isten soha nem fogja elhagyni. Csodálatos volt ezt látni. Mindenhol szerettük az embereket és imádkoztunk értük. 

Megtiszteltetés volt, hogy Isten szeretetét vihettem el oda, ahol már csak a fájdalom, a csalódottság, szégyen és bánat élt. 

Este és másnap délelőtt Istentisztelet volt. Az alkalmak alatt a gyerekeknek végig volt program. A gyülekezetben az a szokás, hogy minden istentisztelet előtt az összes gyereket a pásztor kihívja az pulbitus elé, imádkozik értük, megáldja őket és aztán mennek ki a gyerekalkalomra.  Az alkalom végén a gyülekezet tagjai közül sokan akartak közös fotót és örömmel álltunk össze egy nagy csapattá. 

Viki: "az én népem". 

Az utolsó alkalmon megkérdezte a pásztor, kik azok a gyülekezet tagjai közül, akik odaszánják az életük és misszionáriusok lesznek. És rengetegen jöttek ki előre. Mind akik narancssárga pólóba vannak. Döbbenetes volt nekem, hogy ezeknek az embereknek mennyire ott él a szívükbe az első szeretet, a hála és öröm szeretete! Szeretet az elveszett emberekért! Ők készek menni! A pólón a városuk neve van és az hogy misszió. Drága egyszerű emberek, akik példát adnak a világnak a szeretetből! 

2019.08.28.

Viki és egy másik kedves misszionárius lány, Crist, megszervezték, hogy csinálunk egy igazi "csajos napot", elmegyünk hárman egy szép helyre a folyóparton és ott fogunk ebédelni és nagyon jól fogjuk érezni magunk. Tényleg úgy lett, annyit nevettünk és poénkodtunk együtt, mint már régen nem. A brazil Casa de Saulo folyóparti vendéglő önmagában is egy gyönyörű, festői helyen van és maga az étterem és a hozzá tartozó kiszolgáló, kényelmi dolgok nagyon hangulatosak, fantázia dúsak. Az ételek is különlegesek és finomak voltak. Nagyon élveztem és nagyon örültem a barátnőimnek, hogy ennyire nagy szeretettel vesznek körül. 

Crist brazil lány, építészmérnök.  Dolgozik mérnökként, de mellette itt szolgál a PAZ-nál önkétesként, misszionáriusként. Sokat dolgoznak Vikivel együtt.  Nagyon örülök, hogy ismerhetem őt. Köszönöm nekik ezt a csodás napot!

 A VALÓSÁG AZ ERDŐTŰZRŐL 

Hazafele beszélgettünk az országról. Brazília hatalmas. Nagyobb, mint az egész Európa az összes országát beleszámítva. Beszéltünk az  egyre növekvő lakosságról, és arról, hogy itt az Amazonas vidékén mekkora a szegénység. Délen, San Paulo környékén sokkal jobb az életminőség, mint itt, mert kedvezőbb az éghajlat. De itt fent az egyenlítő környékén, a harmadik világ szintje van. A szegény lakosság fő eledele még mindig a kiásott manióka gyökér ledarálva. És hogy ahhoz, hogy élni tudjanak kell hely, hogy ültessenek rizst, babot, és kukoricát, amivel az állataik etetik. És ezért az őserdőből évről évre vágnak ki egy-egy darabot, ami aztán termőföld lesz. A fákat kivágják, az aljnövényzetet elégetik és aztán felszántják és bevetik. Mert ha nem, éheznek. Olvastuk a neten,  hogy a világ hogy támadja az országot, hogy ezt teszik.  Európa elpusztította saját erdőit, mindenhol szántóföld van, termelnek, de az itteni emberektől meg elvárják, hogy ne nyúljanak az erdőkhöz, ne termeljenek, éljenek ebbe a nyomorba, éhezésbe.  És elmondták, hogy nem igaz, hogy az állatok ott égnek a tűzbe, ezek a világhálón fantázia képek. Mert a talaj égetés előtt minden fát kivágnak és minden állat elmenekül már a fák vágásakor a zajtól. A másik ami még probléma, és a világ nem érti, hogy valójában nagyon kevés helyen van égetés az erdőírtás miatt. Egyszerűen augusztusba az őserdőbe már a művelésbe vont földeket másképp nem tudják fertőtleníteni, csak tarló égetéssel. Két hétig égnek mindenhol a tarlók és aztán művelik meg szeptemberben és októberben vetnek.  Itt nincs tél, nem fagynak el a kártevők. Nem tudnak mást tenni. Ha nem égetik fel a tarlót, akkor a kártevők tönkreteszik a termést. Persze ez nagy füsttel jár két hétig, tegnap mi sem láttuk a napot tisztán a füsttől. A brazil nép nem érti, hogy ezt a világ hogyan nem érti. Nekik is élni kell. Most értettem meg, hogy miért mondta a brazil elnök amikor támadták, hogy a pénzt, amit Európa akar adni a tűz eloltására, az nem kell, mert itt egy tudatos égetés van, nem erdőtűz, illetve néha az is, de az nem gyakoribb, mint máshol a világon  és hogy a pénzt fordítsák arra, hogy az ottani termőföldeken fákat ültetnek és a termőföldek helyén legyenek náluk erdők.  Ne itt akarjanak döntéseket hozni, hanem a saját hazájukban. 

Amikor mentünk autóval, láttam egy-két már leégettet tarlót. 

Nehéz ez az egész. A világ globális felmelegedése miatt az lenne a legjobb, ha semmi füst nem menne több a levegőbe. És minél kevesebb fa pusztulna el. De itt vagyok és látom az életük. Nem papírgyár alapanyagához, papírgyártás miatt vágják ki a fákat, meg nem vaskohóik ontják a füstöt, hanem a minden napi kenyér ( rizs, bab, cukornád, kukorica, szója ) megtermelése miatt kell. És lehet tényleg az első világba élőket ez nem érdekli, csak az, hogy a saját biztonságuk meglegyen. Én sem értettem otthon ezt. Nem értettem, amikor hallottam, hogy csökken az esőerdők nagysága. Néztem a manipulatív filmeket, amiket az itteni elnök ellenzéke készít és tesz fel a világhálóra. És én is ítéltem ezt a tettet. De most már mélyebbre látok.  Füst van és tűz van persze sok helyen, de nem az, ami a filmekben szerepel. Azzal, hogy itt vagyok, és saját szemmel látom, már értem kicsit jobban. Itt is emberek élnek, akiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. És ez a saját hazájuk, ahol élni szeretnének és enni adni a családjaiknak. 

Cukornád ültetvény az indián közösségben. Az is valótlan állítás  az interneten, hogy az indiánok földjét elveszik. Senki nem veszi már el, szabadon élnek. Csak nagyon egyszerű világban, szegény körülmények között. De szabadok és most lesz szeptember 7-én a nemzeti ünnepük, a szabadságuk ünnepe. Már készülnek az ünnepre minden faluban, a régi indián táncokat fogják előadni fűszoknyába, tollakkal, kifestve,  a dobok hangjára. Esténként hangos a környék ahogy gyakorolnak. Először akkor hallottam, amikor az első utunk volt. Jöttünk haza a sötétbe és felhangzott a harci dobok hangja és aztán hozzá a kiáltás, ugrálás. Mondom Vikinek, te, ezek nem megtámadni készülnek? Pont olyan volt. Nevetett rajtam és mondta, hogy igen régen ezeket sokszor a másik törzs megtámadása előtt végezték, van egy félelmetes hatása, de ma már nekik is a hagyományaik része, a múltjuk, amit ilyenkor megelevenítenek. 

Ez a kedves indián asszony nekünk adta Vikivel ezt a szál cukornádat a földjéből, hogy vágjuk darabokra otthon és szopogassuk, mert ők ezt csinálják amikor édességre vágynak. És nagyon élvezetes. Elvittük és aztán később egy darab nádat összerágtam. Tényleg édes, … kicsit mintha a kukorica szárát rágtam volna... De az asszony kedvessége, hogy ő akart adni valamit, ami neki volt, az nagyon mélyen meghatott.

 2019.08.29.

Most megint elbúcsúzom, holnap indulok a következő hajóútra. Csak négy nap múlva jövünk vissza. Az Amazonas folyón fogunk menni felfele, ha jól értettem a tervet, 8 órás hajóút lesz mire odaérünk. Ezen az úton csak látogatások lesznek, felkeressük azokat a családokat, ahol Vikiék voltak áprilisban. Beszélgetni fogunk, bátorítani, tanítani, valamint az ottani gyülekezeteket is  meglátogatjuk és részt fogunk venni az alkalmaikon. Várom, hogy milyen lesz. Már csak egy hetem van itt Brazíliába, és indulok haza. Hihetetlen hogy elrepült az idő.  Nagyon hálás vagyok minden napért amit itt vagyok. Isten nagyon sokat tanított engem azokon keresztül amit tapasztaltam. 

2019.08.23-26.

Ezen az úton családokat és gyülekezeteket látogattunk meg. Busszal mentünk, körülbelül 9 órát mentünk úttalan utakon. Megláthattam az Amazóniai Transútvonalat, ami átvág a dzsungelen egészen Peruig. 

Az útak több helyen járhatatlanok, mert elmosta az esős évszakban az eső, most állítják helyre a következő esős évszakik. Volt, hogy a busz állt 20 percet, hogy úgy elrendezzék az utat, hogy rá merjen menni. 

A PAZ szolgálat nagyon sok rétű. Mint írtam nagyon sok segítséget adnak orvosi ellátásba, egészséges életmód kialakításában, a fertőzésekről való felvilágosításban az itt élőknek. Ez mellett folyamatosan bátorítják és segítik a tanulását a gyerekeknek, segítik eszközökkel az iskolákat, tanárokat szerte az országban. Az itt élő emberek gondolkodását segítik a helyes irányba. Nem csak az a fontos, hogy halljanak az emberek Jézus Krisztusról és döntsenek, hogy benne bízva fognak élni, hanem az is, hogy tanítva legyenek, hogy hogyan. A gyülekezet házicsoportokból épül fel. A házi csoportokat ők sejteknek nevezik. Sejtcsoportok. Cellgroup a nevük. Egy kis csoport max 10-12 főből áll. A kis csoportoknak van csoport vezetőjük. A csoportok minden héten találkoznak és átbeszélik a vasárnapi igehirdetést. A vezető nagy vonalakban elismétli a tanítás fontos elemeit, majd kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban. Mindenki tehet fel kérdéseket, ha valaki valamit nem értett, akkor itt elmondhatja. Aztán mindenki elmondja, hogyha valami öröme történt a héten, vagy ha valami nehézsége van, akkor együtt imádkoznak érte. Az alkalmak mindig kávézással, sütivel végződnek, amit mindig másik csoport tag készít, vagy hoz. Általában szerdai vagy csütörtöki nap.  Van olyan sejtcsoport, akik ezen a napon mindig közösen vacsoráznak. Vagy összeadnak pénzt és valaki megfőzi, vagy megbeszélik és mindenki hoz valamit a vacsorához. Több ilyen kis csoport alkalmon vettem részt és nagyon élő és valós kis közösségek. A csoport tagjai ide hozzák el barátaik, munkatársaik először és nem a gyülekezetbe. Ide tartozzanak először és aztán majd a nagy közösséghez. A csoport a baráti körük is egybe sokszor. A csoport vezetője feladata, hogy törődjön a csoport tagjaival, látogassa meg ha beteg, álljon mellette a nehéz helyzeteiben. A csoport vezetőknek minden héten van a gyülekezetbe keddenként vezető képzés. Ez nyilvános, bárki mehet, de igazából a csoportok vezetőinek és a szolgálatok vezetőinek a képzési helye.  A pásztor tanítja a vezetőket, hogy hogyan kezeljenek helyzeteket, hogyan tanítsák a csoportuk tagjait. Csoport vezetők nők is lehetnek és férfiak is. A lényeg, hogy érett, már több éve Istent követő ember legyen, és vállalja, hogy jár a vezető képzésre és felelősséget vállal a csoportért. Minden kedden megkapják az elmúlt vasárnapi igehírdetés főbb pontjait egy lapon, amit akkor osztanak ki, hogy tudják a kis csoportba átbeszélni. A Santarembe lévő PAZ gyülekezetbe járók száma 4-5 000 fő. Ez körülbelül 400 kiscsoportot jelent. És akkor még vannak a többi szolgálat. Amikor Vikivel bementünk a vezető képzésre, elhűltem a tömeg láttán. Szerintem több, mint 500 lelkes embert láttam.  

Készítettem pár kis csoportról képet. 

Az tapasztaltam, hogy a kis csoportok általában azonos társadalmi helyzetű emberek. Voltam a mély szegénységben élőknél is, a középrétegnél is és a felső rétegnél is cellgroup-on. Érdekes volt a nagy társadalmi különbségeket látni, az otthonaik, az életkörülményeik.  De a gyülekezetbe ott mindenki ott van, és ott ül egymás mellett, a legszegényebb a gazdagabbakkal. Nincs semmi különbség, vagy külön hely. Sorba ül mindenki, ki hogy érkezik. Egyforma szeretettel köszöntik egymás. 

Akik a legszegényebbek. Tisztaság van, rend van, de minden nagyon egyszerű. 

A  vállalkozók a boltjaikban 10 % kedvezményt adnak, ha a gyülekezetbe járó megy be. Van patikus, kozmetikus, meg zöldségárus, akiket Viki ismert. Senki nem kötelezi őket, ezt önként teszik, szeretetből. 

A középréteg jelentősen jobb módban él. Ide azok tudnak felemelkedni, akik tanulnak, szakmát szereznek, sokan tanulnak még tovább, technikusnak, vagy főiskolára mennek. Nekik állandó munkahelyük lesz, ami biztosít egy megélhetési szintet. 

Én úgy láttam, hogy a vállalkozók és a köztisztviselők élnek a társadalom felső szintjén. 

Náluk mindig bejárónő takarít, rendezi az udvart és a virágokat. Szépen bánnak a szolgáikkal, kedvesen beszélnek velük. Általában ők a szegény rétegből kerülnek ki, nincs iskolájuk, sok írni-olvasni sem tud.  Hálásak, ha valahol alkalmazzák őket, mert ez az egész családjának folyamatos, biztos megélhetést jelent. 

2019.08.27.

Amikor készülődtem Brazíliába, akkor a barátnőm Judit mondta nekem: vigyázz magadra Heni, mert ott olcsó az emberélet. 

Eleinte nem értettem, miért. Hiszen olyan szeretettel vannak, olyan törődő és kedves emberek. Aztán kinyílt a szemem úgy 10. nap végére. Bementünk Vikivel a belvárosba, szemüvegét akarta megcsináltatni és ahogy befordulunk, látom az úton áll két férfi feltartott kézzel és egy másik pedig a fejéhez nyomja egy pisztoly csövét, egy másik meg tartja rájuk pár méterről. Mint a filmekben, csak ez pont tőlem 3 m-re.  Viki mondja, na itt nem vagyunk túl jó helyen és próbáltunk elhúzódni a kocsival valami fal mellé. Kérdezem Vikitől, mond itt bárkinek lehet fegyvere? Mire persze, itt bárki tarthat otthon pisztolyt, gépfegyvert. Ezért légy óvatos kinek mit mondasz. Mert az emberek többsége normális, de vannak itt is idegbeteg, arrogáns emberek, és véletlen rálépsz a lábára és ezért  mérgébe előfordulhat hogy belelő a lábadba. Aha gondoltam. Idegbeteg emberekkel már találkoztam,  van egy kis fogalmam mire képesek, persze biztos itt is vannak, és …. Ez volt az első elgondolkoztató.

Aztán amikor a folyón keltünk át a viharban a kis csónakkal és senki nem mondta, hogy vedd fel a mentőmellényt. Adtak, és ha felveszed oké, ha nem és felborul a csónak és vízbe fulladsz, így jártál.  Következő élmény,  fürdünk a folyóba és a halász mutatja, hogy egy piranha nevű ragadozó halat fogott ki mellőlünk, ami arról híres, hogy amit megfog a fogaival, azt nem engedi el. Odamentem a halászhoz és megmutatta a hal fogait, kifeszítette a száját. Akkor két napig nem fürödtem a folyóba, mert nem akartam, hogy megharapjon, vagy szétszedjenek, mert ezek csapatokban élnek.. Aztán Viki mondta, hogy mikre figyeljek és hova ne menjek a folyóparton. De azért ez sem életbiztosítás. Aztán ott az őserdő, tele vadállatokkal, és mennek benne. Készen arra, hogy ha kell szembe szálljon ami jön azzal. Rebeca mesélte, hogy már ő is ölt meg kígyót, bejött a házba, ahol voltak. Úgy hogy eldöntöttem, én is fogok venni egy "macsetát" magamnak a következő őserdei missziós útra, és ott lesz a hátizsákomba. Ha minden igaz augusztus 30-án indulunk a következőre, addigra be szeretném szerezni a piacon. 

Másik alkalommal voltunk egy testvérnél látogatóba, egy hétvégi ház, és egy nagyon szép ház mellett van. A ház kerítésén felül hurkolt drót van, mint nálunk a börtönöknél. Kérdezem tőle, abba áram van. Mire igen és nagyon erős. Az itteni fákon éltek majmok és úgy megrázta az egyiket, hogy látta amikor élettelenül leesett. A drótot el tudom érni a kezemmel. Azóta sok háznál megfigyeltem. Egyszerűen tetszése szerinti áramot vezethet a kerítésébe, aki fél a tolvajoktól.

Aztán az egyik kis sejt csoportnál  ahol az alkalmon mi is részt vettünk, egy 17 éves fiú arról beszélt, hogy meghalt a testvére az őserdőbe vadászat közben. 12 éves korától ő volt a felelős a testvérével, hogy a családot ellássák hallal és hússal. Anyukája neveli őket testvéreivel. Vagyis halásztak és vadásztak minden délután, amikor az iskolából hazajöttek, egész sötétedésig. Nem mondta el hogy halt meg a testvére, csak arról beszélt, hogy mennyire fáj és nagyon vádolta magát, hogy nem tudta megmenteni és csak egyedül Istennél tudott békességet találni és vele tud tovább élni a mindennapokban. Néztem a gyereket és arra gondoltam, Istenem, ennek a fiúnak az élete és otthon egy 17 éves gimnazista élete között mekkora különbség van. Ez a fiú soha nem volt gyerek. És nagyon fájt a szívem érte. És másnap odajött a gyülekezetbe és mondta, hogy annyira boldog, hogy lát minket és hogy ő hozott döntést és hogy ő odaadta életét Istennek és azért tanul, hogy majd felnőttként teljes életével Istent szolgálhassa ott, ahova Isten hívja. És olyan fény ragyogott a szemébe, hogy azt éreztem, ennek a fiúnak Isten adni fog egy áldott életet, fel fogja emelni. 

Brazíliába miért olcsó az emberélet? Mert nem vigyáznak rá! Nálunk  otthon Európába mindenhol ki van téve a veszély jelzés, a mély víz jelzés, a szakadék, bármi. Itt semmi.  Valamint köteleznek dolgokra, vannak dolgok amit be kell tartani a biztonságod és mások biztonsága miatt. Itt nem. Mindenki vigyázzon magára. Vannak szabályok, előírások, de senki nem büntet, ha nem tartod be. Sokan meghalnak motoron, mert bukósisak nélkül mennek. Az oktatáskor elmondják, hogy kell a biztonságodért, de aztán ha nem tartod fontosnak, azért te vagy a felelős. És sok embernek nincs felelősségtudata, vagy még nem alakult ki.  És ők meghalnak. Vagy más volt felelőtlen, és ő az áldozat.  Az emberek tudják, ebben a világban ők nem fontosak szinte senkinek, és végtelen hála és öröm van bennük, hogy Istennek fontosak, hogy törődik velük és terve van velük. 

ITAITUBA

Utunk végső célja egy csodás kisváros volt mélyen elrejtve az őserdők között. A Tajpajos folyó partján van ez is, fent nem sokkal ahol ered. Egy körülbelül 100.000 fős város. Az aranymosók városa.

Mai napig jönnek ide a kalandorok az egész világról. Brazíliába vízum mentesen lehet bejutni. Őserdőbe földet venni könnyű, egy hektárt körülbelül 180-200.000 Ft-ért meg lehet venni. És aztán azt csinálsz vele amit akarsz. Kitermeled a fákat, eladod. Aztán a bozótost is kiírtod és termőföldé felszántod és ültetsz bele cukornádat, vagy rizst, vagy gyapotot. Az itteni éghajlat a kávénak nem kedvez, a kávé ültetvények lent vannak több ezer km-re délen. A földedbe lévő ásványi anyag is a tulajdonosáé. Ha ott bányát nyitsz, mert van valami értékes a mélyén, akkor bányatulajdonos vagy. És ez vonzza ide az embereket. Itaituba környékén lévő területek, hegyek, dombok mélyén arany van. Amikor elég mélyen leásnak, akkor látszik, hogy a földbe itt-ott megcsillan az aranypor. Ennek a szemcséi kicsit nagyobbak, mint a homok, a föld és a kiásott földet vízzel elkeverik és aztán egy nagyon finom szitán leszűrik és az arany por, szemcse marad fenn. Innen a neve, hogy aranymosás. Erről híres a város évszázadok óta.   A város szimbóluma egy aranyat mosó ember. 

 Az arany beáramlása a városban látszik az egész településen. Sokkal rendezettebb, és fejlettebb, mint ahol eddig valahol voltam Brazíliába.

Azonban az aranymosás egy életveszélyes vállalkozás. 5-6 fő kell minimum egy aranymosó bányához. Mert sok a feladat. Rengeteg földet kell megmozgatni, felhozni, vízzel keverni és hogy mennyi az arany, azt csak az látja, aki a szitánál van. Aztán a kitermelt aranyport beviszik a városba és kg-ra átveszi az állam. Körülbelül az arany világpiaci árának felét kapják a nyers aranyporért. Ha elterjed, hogy valaki jó helyet talált és ott sok arany van és  sokat termel ki, akkor egy idő után azért kell embereket fogadnia, hogy ne rabolják ki éjjel. Az arany  miatt sok a gyilkosság. Az aranymosó élet kemény, sok fizikai munka, minden kényelem nélkül él, távol a családjától, kiszolgáltatva sok helyzetnek a vadonban. De ez nem riasztja el az embereket. Mert ha pár kg aranyat már össze tud mosni, akkor el tud indítani otthon a falujába egy kis boltot, tud venni egy kis hajót, és ezért nem kell dolgozni évtizedeket, hanem 1-2 év alatt összehozza. De ez mindig csak ami idehozza. Nagyon sokan aztán nem tudják abbahagyni, mert elkapja őket az aranyláz. És aztán valaki megelégeli, hogy mennyi aranyat akar ez itt kitermelni magának, adjon helyet másnak is és lelövik.  Mint egy kutyát.  És soha nincs meg a tettes. Egy lánnyal beszélgettünk  itt a gyülekezetbe, akinek a vőlegényét  ölték meg, mert ő is aranymosó volt. Akkor még nem ismerte Istent és ők is akartak könnyen  pénzt az élet kezdéséhez. A vőlegénye még élt a fejlövés után pár órát és tudott kommunikálni, de nem árulta el a gyilkosát. Mert tudta, hogy itt él a vérbosszú törvénye. És nem akarta hogy a családja megölje aki őt fejbelőte. Mert akkor ez elindít egy láncolatot. A lány azért mesélte el az életét, mert beszélgettünk vele hogyan ismerte meg Isten szeretetét és hogyan került a gyülekezetbe. És mondta, hogy amikor a vőlegénye meghalt, teljesen összeomlott. És egy barátnője hívta el egy kiscsoportba, ahol olyan szeretettel vették körül, hogy csak sírni tudott és szerették és támogatták és mellette álltak a gyász és fájdalom éveiben és segítettek újra talpra állni. A lány azóta az itteni gyülekezet nagyon fontos tagja lett. Vikit és engem is ők láttak vendégül. 

LOVE KONFERENCIA

Ezen a hétvégén rendezte meg a PAZ a régióban lévő gyülekezetekbe járó fiataloknak a Love Konferenciát, itt Itaitubába. Megkértek rá Vikivel, hogy menjünk el. Soha életemben nem voltam díszvendég egy kétnapos konferencián és olyan, hogy engem az első sorba papírral lefoglalt hely várjon és ott üljek a pásztorok mellett.  Nagy meglepetés volt. De ha a PAZ vezetése fontosnak látta, hogy mi ott legyünk és ezzel segítjük a rendezvényt, ott voltunk. Vikivel megbeszéltük, hogy így 50 felett mind a ketten egy ifjúsági szerelemről, házasságról, kapcsolatokról szóló konferencián szerintünk  érdekesek vagyunk, de gondoltuk a dolgunk imádkozni a beszélőkért, a fiatalokért és imádkoztunk, ott álltunk lélekben felemelt kézzel. Főleg, hogy csak 5 szót tudok portugál nyelven, azaz semmit nem értek. De Viki drága volt, végig mindent fordított nekem. Ezt azóta teszi, mióta itt vagyok, pedig biztos nem könnyű neki, és elég fárasztó lehet. 

A második nap, az utolsó alkalom után derült ki számomra, hogy miért is vagyunk mi még ott. A vezető pásztor bemutatott minket, felhívtak a színpadra, mint olyan Istent szolgáló embereket, misszionáriusokat, akik fiatalon oda adták az életük Istennek. Példának állított minket a sok fiatal elé. És akkor olyan történt, mint pár éve, amikor Szicilába voltunk, a gyülekezet felállt és mindenki felemelte a kezét és hálát adtak az életünkért, imádkoztak értünk és megáldottak minket. Csak álltam és folytak a könnyeim, soha nem gondoltam, hogy az én szerető mennyi Atyám engem így meg fog tisztelni és felemelni, pedig én semmi nagy dolgot nem tettem életemben, csak azt igyekeztem tenni, amit éreztem, hogy Isten rám bízott.  

Az itteni gyülekezet pásztora és felesége

Elegánsba. :)

A konferenciát igyekeztem végig jegyzetelni, Viki is segített benne, hogy ha otthon esetleg valami hasonlót lehetne tartani fiataloknak, akkor meglegyenek a jegyzeteimen az elhangzottak. 

A konferencia témája nagyon fontos és időszerű volt. Ez a  város és a környező városok  gyülekezeteinek  tagjai első generációs keresztyének. Nem keresztyén, Isten félő családban nőtek fel. Nincsenek mély alapjaik. A világból érkeztek és nincs kialakulva a helyes  értékrendjük. Olyan világból érkeztek, ahol a pillanat a fontos. A ma. Nagyon sok a lány anya gyerekekkel. Összetört emberek. Sok az egyedülálló fiatal. Elváltak.  Csalódtak az életben. És sok a tini is. Akik keresnek, azt gondolják az élet értelme a pártalálás egyedül. Meg a pénz.  Az első napon nagyon érdekes szimbólumot használtak. Egy kutyus volt a példa, aki elhagyta a gazdáját, mert talált egy csontot az utcán és a gazdája el akarta kérni tőle. És világgá ment. És a többi utca kutya mondta neki, hogy-hogy elhagytad a gazdád, a biztonságot, a gondoskodásod, mert egy csontot, amit te találtál el akarta kérni? Ér neked annyit az a csont, ez ér annyit, hogy mindent eldobtál? És a kiskutya gondolkodott, igazuk van,  hazament és letette a csontot a gazda lábához és akkor a gazda megsimogatta és mondta, ez a koszos, hitvány csont helyett nézd én egy ilyen szép nagy csontot vettem neked és ezt akartam odaadni neked, ezért hívtalak. És a szimbólum a kis csont és a szép nagy csont nagyon szemléletes volt. Az ember ilyen, kikapar magának valamit és annyira ragaszkodik ahhoz, hogy feladja a helyes utat, az elveit, mindent amit Isten már megtanított neki. Mert az az ő csontja, döntése, élete és nem látja, hogy mi mindent veszít el ezen az úton. És nem várja meg, az igazit, azt amit Isten készített el számára. Találsz egy lányt, fiút, és nem számít mit mondanak a szüleid, a pásztorod, neked ez a  kapcsolat kell és ára van, mert elveszíted vele az éveid, a fiatalságod. Sok-sok fájdalmat szerzel magadnak és szüleidnek. De ha megtanulsz várni, kivárni az igazit, ami örömmel tölti el a családod, a gyülekezeted és mindenki örömmel mond áldást rátok, akkor lesz egy boldog és örömmel teli életed. 

A következő napon pedig a párkapcsolat alapjait vették át. Mi az aminek meg kell lennie ahhoz, hogy kész legyél egy igazi párkapcsolatra. Melyek azok a pontok, amelyeket ha egy pártkereső ember betart, akkor nem fogja kis csontokra elpazarolni az életét. És megőrzi magát a csalódásoktól. Nagyon jó pontok voltak. 

Az utolsó alkalmon pedig arról beszéltek, hogy miért őrizd magad és ne oszd szét a szíved és tested. Őrizd magad az igazira, arra akit Isten ad neked. És hívtak mindenkit, aki egyedül álló fiatal volt, hogy hozzon döntést, hogy megőrzi tisztán a mai naptól szívét és testét az egyetlenre, aki majd az ő felesége vagy férje lesz. Nagyon -nagyon sok fiatal jött előre és tett fogadalmat. Annyira jó volt ott lenni. Annyira fontos volt ez. Segítség a sok útkereső, pártkereső, társat kereső fiatalnak. Alapok az élethez, a tiszta élethez, a tiszta szerelemhez. Elköteleződés az Isten útjára. 

HAZAÚT

Hazafele hajóval jöttünk a folyón. Érdekes volt végig buszozni az őserdőt, de nagyon örültem, hogy úgy döntöttek hajóval megyünk haza. Az utak amiken jöttünk olyanok voltak, hogy néztem az ablakból, hogy csak pár centi választott el, hogy lecsússzon a busz a salakos útról a mélybe. És akkor még nem beszéltem a hidakról. Mert senki nem épít itt nagy hidakat. Nem mondom, hogy nincs, de ritka. A széles folyókon komppal mennek át, a kis folyókon fahíd van. Érezni lehetett ahogy a híd meghajolt a busz súlya alatt. Ezeken ment a busz. 

Örültem nagyon a hajónak. 

A hajó elment egy híres hely mellett. Fordlandia. 

Henry Ford építette az 1920-as években. Mivel az autógyártáshoz sok gumi kell, és akkor a gumit, a kaucsukot még a kaucsukfák adták. A kaucsuk a fa nedve. Ha ezeket a fákat késsel meghasítod, folyik belőle egy ragacsos anyag, a kaucsuk. Ami a levegőn gumiszerű, rugalmas anyaggá dermed. Ez volt a kocsik gumi kerekeinek az alapanyaga.  Ford amerikai autógyáros, egy milliomos ember volt és  elgondolta, hogy itt az Amazonas szívében kaucsukfa ültetvényeket hoz létre és egy várost épít, ahol előállítják a gumit olcsón. Ford új Detroit akart építeni ide a Tapajos folyó partjára, teljes autógyárat. A város építése elkezdődött, de nagyon lassan haladt. Egyetlen közlekedési lehetőség a folyó volt. Ford építtetett amerikai stílusú kertvárosi házakat az amerikai  munkásoknak, fűrészüzemet, generátorokat telepített, kórházat épített, boltokat, golf pályát létesített. Irtotta az erdőt, égette ki az aljnövényzetet és telepítette a gumifákat. Tízezer négyzetkilométert vett birtokba Ford. De jöttek a gondok. A sárgaláz, a malária. Nagyon sok munkása meghalt. Aztán az amerikai házak nem megfelelők erre az éghajlatra, tele lettek élősködökkel. A kaucsukfa ültetvényekhez sem értett és azok elgombásodtak, nagy részük kipusztult.

És jött a kegyelemdöfés, az angolok ellopták a kaucsukfa titkát és saját trópusi gyarmataikon elültették és olyan ültetvényeket hoztak létre jobb feltételek között, mind Ford ültetvénye volt, de sokkal több és jobb kaucsukot tudtak a piacra adni olcsóbban. 20 év küzdelem után feladta és Amazónia másik részén próbált Ford új ültetvényt és várost létesíteni. Itt pedig itt maradt a város üresen, lakatlanul, szellemvárosként évtizedekre.  Az indiánoknak nem kellettek az amerikai házak. Aztán 1945-ben felfedezték a kőolajból készíthető szintetikus gumit, ami teljesen kiszorította a kaucsukot, a természetes gumit a piacról. Ma minden autó kerekén szintetikus gumi van. Ez miatt teljesen elértéktelenedett a kaucsukfa ültetvény és senkinek nem kellett. Később  Ford unokája, mert már ő vezette a Ford vállalatot, visszaadta a várost és a földeket, ültetvényeket Brazíliának. Ma is megcsapolják még az őslakosok a kaucsukfákat és készítenek belőle dobot, labdát és eszközöket. Érdekes volt megfogni és tapogatni, azért a kaucsuk más, mint a szintetikus gumi. Én is tudtam venni egy kis kaucsuk dobot, amit az indiánok készítenek. 

A város most az utóbbi 10 évben életre kelt. Szójafeldolgozás és termelés folyik. Új neve: Averio. A lakatlan házakba más városokból költöztek ide és ma közel 3000 ember él benne. A hajóról készült képen,  amit csináltam,  azonban még jól látszik a fűrészüzem oldalán a régi név: Fordlandia. 

2019.08.23.

17 napja indultam el Európából ide Brazíliába és hihetetlen ahogy repül az idő. Az első hajóútról amikor visszatértünk 5 nappal ezelőtt, nagyon ki voltunk merülve. Alig vártam, hogy bekerüljek a zuhany alá. Nincs csak hideg víz a fürdőszobámba, de a kb. 30 C-os víz hihetetlen jól esett. Aztán körülbelül 10 órát aludtam egyvégtébe.  És aztán már harcra fogható voltam. A többi misszionárius is kifáradt, sőt szinte mindenki lebetegedett. Mi voltunk talpon Vikivel, úgy hogy főztünk nekik finom magyar húslevest csirkéből. Az amerikaiak csak akkor esznek levest, ha betegek. Nagyon hálásak voltak. Vikivel megállapítottuk, a magyarok már csak ilyenek, mindent túlélnek. :)

Az elmúlt napokban is sok esemény történt. Elmentünk kirándulni a dzsungelbe, az esőerdőbe egy helyi vezetővel. Csónakkal vágtunk neki, mivel az esőerdő alja a sok víz miatt csak a száraz évszak végére szárad ki, és az még csak most kezdődött el. Jelenleg szinte mindenhol víz áll. Kaptunk mentőmellényt, mivel a nyílt vízen a kis csónakot úgy dobálta a szél, hogy azt hittem kiesünk. Az volt a legkevesebb, hogy tetőtől talpig csurom vizesek voltunk. Fel a hullámra, le a hullámról. Hol jobbra, hol balra kormányozta a fiú és én csak kapaszkodtam és mondogattam, Uram, Istenem hála érte hogy Te is itt ülsz velünk ebbe a csónakba. Mert ha nem hinném, akkor tuti halálra válnék félelmembe. Fényképezés esélytelen volt, mert így is csak reménykedtem a fényképezőm nem kap vizet a táskám mélyén. Kiabáltam Vikinek egy hullám tetején, " Nem mondtad, hogy raftingolni fogunk!"  Mire, ja, már régen voltam így kint, és nem jutott eszembe!  

Itt megtanulnak az emberek a veszélybe, veszélyek között élni. Figyelni magukra, egymásra. És  örömteli, mosolygós emberek. Tanulom tőlük. A nyugalmuk, békességük. 

A Tajpajos folyó és az Amazonas találkozásán mentünk át és a két folyó ahol találkozik nagyon nagy a szél és viharos. Mintha két sebes folyású Balaton ömlene egymásba. A két folyó vízének színe, hőmérséklete nagyon eltérő és nagyon szépen látszik, ahogy összetalálkozik. 

Végre átértünk a túlpartra, ahol kezdődik a dzsungel. Hatalmas fák, indák lógnak a fákról. Az állatok élik háborítatlan békés életük. Mi mentünk alattuk, és a fákról csak néztek le ránk és ha nem csaptunk zajt, akkor megláthattuk őket. Nekem a lajhárok a kedvenceim. Többször is láttuk őket. Kedves, nyugodt és igen lassú állatok. Kettő veszekedett és a veszekedés mint a lassított felvétel, a kezével megüti a másikat és szép lassan visszahúzza a karját. A másik ekkor ő is lassan elindítja a karját és ő is ad egy tockost, majd ő is visszahúzza. És ez több perces folyamat. Nagyon bírtam őket. 

A kígyókat nem szeretem. Ott aludtak, tekeregtek fent a fán. Alig lehetett meglátni őket.  Amikor alattuk álltuk és fényképeztünk, csak imádkoztam, hogy Istenem tartsd őket ott fent, ne jusson eszükbe lemászni ide hozzánk. 

 Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a vadonba, úgy nyílt meg előttünk az élővilág. Az állatok alkalmazkodtak a vizes élethez. Láttunk lábakon álló faházakat is, vannak akik itt élik az életük. 

https://www.facebook.com/vfulop/videos/10220106377311365/?t=0

Márkó, ezt a Leguánt neked fényképeztük Vikivel. 

Elég ijesztő kinézete van, azt hiszem ha egyedül találkoznék vele kicsit aggódnék. 

A füles bagoly viszont nagyon édes volt, csak pislogott ránk a nagy szemeivel fentről. 

A kis rózsaszínű delfin ott ugrándozik, hihetetlen, hogy milyen közel jönnek az emberekhez és lubickolnak mellettünk. 

2019.08.24.

Folytatom a dzsungel túránk képeinek bemutatását. 

 Imaház az esőerdőben.  

Most elbúcsúzom egy pár napra. Indulunk a következő utunkra. Négy nap múlva leszek megint elérhető. Busszal megyünk az őserdőbe, föld úton elérhető indián településekhez. Nagyon várom és hihetetlen ez a sok szép amiben részem van. 

Mindenkire nagyon sok szeretettel gondolok! 

2019.08.20.

A blog második részére nem enged a rendszer további bejegyzést, ezért indítottam ezt a harmadikat. 

Bár már visszaértünk Santarembe a hajóval, de még nagyon sok mindent nem mutattam meg, ahol jártunk. Csodálatos emberekkel találkoztam. Idős, öreg indiánokkal, akik olyan szeretettel fogadtak. Nincs bennük harag felénk, bosszú, gyűlölet. Ez az egész országra jellemző, hogy hihetetlen egységbe élnek itt a különböző emberek. Nincs semmi előítélet. Nincs rasszizmus. Elfogadás van egymás felé. Persze rengeteg a megélhetési lopás. Mint írtam is az előző részbe, a nagy városoknak sok olyan része van ahol elvesznek mindened. De nem gyűlöletből. Egyszerűen hatalmas a szegénység. És gondolják, ha elveszik, neked akkor is marad. Kicsit sajátságos gondolkodás. De a falvakban ez nincs. Ott rá vannak szorulva az emberek egymásra. Körülöttük ott a vadon és máshoz nem tudnak fordulni, csak egymáshoz. 

A keresztyéné vált lakosok nagyon figyelnek egymásra. És érdekes volt látni, hogy mely dolgok fontosak nekik az életbe. A családon és a napi megélhetés megszerzésén túl égeti a szívük, hogy mások is meghallják Isten szeretetének üzenetét. Nem foglalkoznak politikával, mások hibáztatásával, vagy vádlással, nem kritikusak. Majdnem sírva fakadtam, amikor az Isten tiszteleten ott a faluban a félig kész imaházba,  arról beszélt az indián pásztor, hogy még beljebb, az őserdőben van négy indián falu, ahova még nem jutottak el. Nehezen megközelíthetők.  És kérte a többieket, hogy segítsenek, menjenek, mert ők még nem tudják, hogy mindenre, amit itt a földön elrontottunk, van bűnbocsánat, van egy szerető Atyánk, Isten elküldte nekünk az ő Szentlelkét, hogy tudjunk egy örömteli életet élni. Ott volt benne és a többiekbe a tűz, a Lélek tüze! Megköszönte, hogy évekkel ezelőtt eljöttek misszionárius elmondani az örömhírt és most már az ő dolguk, hogy továbbadják ezt a saját népüknek. Kifejezte háláját, hogy itt vagyunk és segítünk nekik. Nagyon megérintette a szívem a szeretete és kedvessége. 

Ez az út arról szólt, hogy két faluban segítettünk nekik gyülekezet házat építeni, valamint látogattuk a falu lakóit. Foglalkoztunk a gyerekekkel, asszonyokkal. Jöttek velünk nővérek, akik tanították őket egészségügyi dolgokra. Én is részt vehettem benne. Gyerekekkel foglalkoztam, aztán az asszonyoknak az életemről beszéltem, megkért Rebeca, hogy mondjam el nekik, hogy érhet sok fájdalom, veszteség az életbe, de Istenben bízva erőt kapunk, hogy felálljunk és tovább menjünk hittel. 

 Malterkeverés kézzel. 

2019.08.21.

A föld, a talaj homokos. A folyóparton az igazi, puha fehér homok van. A faluban keveredik sok mindennel, de az biztos, hogy látni a lábnyomokat. Gyerek koromba olvastam a Winnetou könyvet, és benne volt, hogy milyen jól olvastak az indiánok a lábnyomokból. Tényleg lehet, jól kirajzolódik. Vékony homokos út le a folyóhoz.  A falun túl pedig körbe a dzsungel. Áthatolhatatlan rengeteg.  Nos ott utat csak egy masetti-vel lehet vágni, amit itt a férfiak ott hordanak magukkal a derekukon. Olyan kard szerű nagy kés. És az úgy tört út is elég látványos. 

A faluban a házak fele fából van, favelláknak nevezik, de már sok téglából épül. Jobban véd az állatok ellen.  Kis házak, egy vagy két helyiségből állnak. Bútor kevés van, függőágyba alszanak, és a ruháik kampóra akasztják és az edényeket is. A ház előtt fa veranda, amit vagy palával vagy pálmalevéllel fednek be. Itt főznek általában és itt folyik a társadalmi élet is. Áram napi 3 órát van. Van a falu közepén egy nagy aggregátor, aminek külön kis házat építettek és azt beindítják este 7-kor, naplementekor és működik este 10-ig. Szinte minden házba bevezették a villanyt, végig van vezetve oszlopokon az utcán, van világítás így este a kis házakba. Az utcán semmi, korom sötét van.  Aki gazdagabb, annak van saját aggregátorja, de ez csak pár családot jelent.. A nők a koszos edényeket és a ruhákat lehordják a folyó partra minden nap és ott mossák. A zuhanyzás és a WC az udvaron van, fából épített kis bodega biztosítja. De ez a zuhanyzás csak épp a kézmosásra elég, vagy kis babák lemosására, tartályokba gyűjtik az esővízet és azt használják. Gyakorlatban a folyóban fürdenek. Ott mosnak hajat, ott tisztálkodnak.

Veteményezés nagyon érdekes, nem lent a földbe van, hanem külön emelvényen faládába, vagy régi már rossz csónakba. Oda hordanak termőföldet és ott nevelik a fűszernövényeket, gyógynövényeket. 

Egy lyuk a földön, jól látjátok....

Igy fonják össze a pálmaleveleket a tetőfedéshez. 

Még nem írtam a függőágyhoz való viszonyulásomról. Pedig fontos, mivel nagyon aggódtam miatta. Biztos ki fogok esni és tuti úgy fog fájni a hátam másnap, hogy én fel se fogok tudni állni. De nagyon pozitívan csalódtam! Egy fantasztikus dolog. Tudtak valamit az indiánok, amikor feltalálták. Egyszer sem estem ki belőle és akkorákat alszom benne, hogy még nekem is hihetetlen. És a hátam sem fáj! Egyik nap az erdőbe aludtunk és hihetetlen volt hogy én ringatózom itt a szélben és hallgatom a madarakat! Persze előtte azért leellenőriztem, hogy nincs egy kobra a fán, mert itt a mérgeskígyók jelentik az egyik legnagyobb veszélyt. Pumák és más ragadozók is vannak az erdőben, de a kutyák azért vannak, hogy jelezzenek, ha közelednének. De a kígyók a faluba is bejönnek, este ezért senki nem mászkál kint a sötétben egyedül.  

A hét közepén áthajóztunk egy három óra hajóútra lévő faluba. Ez kicsit nagyobb falu volt, rendezettebb. Itt is az imaházat segítettük építeni, valamint a faluba lévő gyerekekkel foglalkoztunk. Az iskolába voltunk az osztályokba. A gyerekeknek a velünk jött ápolók tanítottak több dolgot, egészségről, tisztálkodásról, fogmosásról, és kaptak tisztasági csomagot is mind. 

 Ez az iskola épülete 

2019.08.22.

Santa Cruz. Ez a másik falu neve, ahova mentünk tovább a hajóval. A hajón elég zsúfoltan voltunk. Fent a fedélzeten aludtak az amerikaiak és két itteni misszionárius, lent aludtunk mi a többiek és a hajó személyzetének fele, másik fele pedig egészen lent a raktártérbe. Mindenki függőágyban. Nekünk napközbe el kellett tenni a függőágyakat, mert a mi szintünk volt az ebédlő, társalgó és rendelő és minden. Igy a hét folyamán teljesen belejöttem függőágy fel és le szerelésében. :)

Minden reggel áhítattal kezdtük a napot. Valaki készült és megosztott gondolatokat a Bibliából, majd imádkoztunk és énekeltünk. Aztán elmondták a napi feladatokat, napirendet. Reggeliztünk és elindult a nap. Több nap segítettem festeni az építkezésnél, aztán két nap a konyhán dolgoztam délelőtt és délután gyerekek és asszonyok felé való szolgálatba segítettem.

Esténként családokat látogattunk, de mikor jöttünk haza a hajóhoz az erdőn át a korom sötétbe, mindig mondtam Vikinek, világíts a lámpáddal az utat,  mert ha rálépek egy kígyóra  a sötétbe az úton, biztos óriási műsort rendezek. Persze kinevetett, mondta, hogy a 6 év alatt, csak kétszer volt olyan, hogy az úton ott volt a kígyó. Alapvetően nem emberbarát, és igyekszik a társaságunk elkerülni. Csak akkor támad, ha bántjuk. Gondoltam, elég bántásnak gondolhatja, hogy ha rálépek. Azért csak jobb lenne kihagyni. 

A hajó kapitánya és a felesége. Ebédidő van. 

Másodkapitány és munkatársai 

A második faluban a gyülekezet építése  már egy éve folyik. Most is vakolás és festés volt a feladat. 

Balázskám, ha olvasod a blogot, akkor tudd, ezt az utolsó képet külön Neked készítettem. Nézd meg ezt az állványt, ahogy ez össze van eszkábálva, feltétlen Ferinek is mutasd meg! :)

Munka után irány volt a folyó. Úgy ruhástól, porosan, ízzadtan,  festékesen ugrottunk bele. Igaz a folyó sok veszélyt rejt, aligátorok, piranyák, de azt mondta a kapitány, ha a folyóba fürdenek a falubeliek, akkor mi is mehetünk nyugodtan. Ha ők nincsenek a vízbe, akkor mi se menjünk. Mert ők tudják mikor alszanak, mikor jönnek elő, és sokkal jobb  a szemük és fülük, mint a mienk. Életembe először itt láttam rózsaszínű delfineket. Reggelente ott ugráltak és lubickoltak a folyó közepén. 

Minden faluban egy nap volt a félig kész imaházba Istentisztelet. Mi is mindig mentünk.. Állva, tapsolva, örömmel énekelnek. Táncolva mozognak.  Az istentisztelet végén kimentünk egy sorba és ők is kijöttek és egymásra téve a kezünk megáldottuk egymást. Az idősebbek sírtak és az ég felé mutattak, ha itt a földön nem is, de ott fogunk találkozni. Nagyon drága egyszerű, őszinte, és mélyen szerető szívű embereket ismertem meg és sokat tanultam tőlük a héten. Végtelen szeretetet és bizalmat, örömet, ami sugárzott belőlük. Számoltam, 150 családos faluba 100 fős gyülekezetet építettünk. Körülbelül 1000 fő él a faluban és a tizede minden vasárnap ott van a gyülekezetbe. Mi lenne, ha Mezőberénybe a 10.000 emberből 1000 fő minden vasárnap elmenne istentiszteletre? Hatalmas ébredés, szeretet és törődés egymással. 

Miért mennek az istentiszteletre? Mert nem csak hinni akarnak Istenbe, hanem tanulni. Megismerni a Bibliát, Isten akaratát és tanulni, hogy hogyan szeressék a társuk, a családjuk, hogyan legyenek jó anyukák, apukák, felelős emberek. És tisztelni akarják Istent, dicsősséget adni neki, ezt fejezik ki az énekeik. 

Utolsó napon szeretet vendégség volt. A parton. Egy szép helyre elmentünk együtt a falu lakóival a hajón és akinek volt csónakja, azzal, hozták a saját ételeik. És mi is amit a hajón főztünk. Ők teknősbékát sütöttek nekünk. Meg rizst főztek és fekete babot. Kitettük a parton egy deszkára sorba az ételeket, mint egy svédasztalt és mindenki szedett, amit szeretett volna. És leültünk ki hova tudott és együtt ettünk. Beszélgettünk és nevettünk és örültünk az életnek. 

A hét befejeződött. Elindultunk haza. Fáradtan, de tele hálával. 12 órás hajóút visszafele Santarembe.

2019.08.08

Santarém egy kis város az Amazonas folyó partján. Körülbelül 300.000 lakosú. Természetesen magyar szemmel ez nem számít kisvárosnak, hanem nagy városnak,  hiszen nálunk 8-9000 fős városok is vannak, mint Mezőberény, de itt a nagy városoknak a millió feletti lakosú városok számítanak. Valamint a nagy tömegű lakosság ellenére a város fejlettségében nem jelennek meg a nagy városi élet jellemzői, a tömegközlekedésben, életszínvonalban, ellátottságban, városvezetésben. Csak busz helyijárat van, semmi más. Akinek az nem jó, az gyalog, vagy kerékpárral, motorral közlekedik.  Alacsony színvonalon hatalmas tömegek élnek. Az emberek mindenféle bőrszínűek, egész sötét bőrűek is vannak. A többség keverék színárnyalatú. A város egyes területeire csak csoportosan lehet menni és megfelelő vezetővel, mert ott farkas törvények uralkodnak és könnyen kifosztanak. De a városközpont körüli rész napközben biztonságos Viki szerint. Mindenki portugál nyelvet beszél, angolt szinte senki. 

Ide érkeztem meg az éjszaka közepén. Próbálok ismerkedni a körülményekkel, a várható helyzetekkel.  Az időeltolódás miatt, -  mivel itt 5 órával korábban van, amitől még kicsit "kotyagos" a fejem, - még nem vagyok teljesen hadra fogható. Nagyon meleg van és meg kell szoknom, hogy folyamatosan folyik rólam a víz. Az arcom folyamatosan törölgetem. Mivel pont az egyenlítőnél vagyunk, 12 órát van nappal és 12 órát  éjszaka. Reggel 7 körül kell fel a nap és este 7 körül megy le. És ez nem változik sokat évszakonként, mint nálunk. Itt csak tél van és nyár. A tél is ilyen meleg, pár fokkal van csak 30 C alatt, vagy körül, csak akkor folyamatosan esik az eső, ők nem is télnek, hanem esős időszaknak nevezik. 6 hónapig minden nap esik az eső. Aztán jön a nyár és 6 hónapig rekkenő hőség van, ez a száraz időszak. Most van az esős időszak vége augusztusban és kezdődik a száraz időszak. 

 A folyó szélesebb, mint a Balaton. Nem látni a túlsó partot.  A folyóra épül az élet. Az emberek nagy része halászásból él és a környező őserdőben lévő falvakból csónakkal tudnak lejönni a városba. Az egyetlen közlekedési eszköz. 

Santaremben van a PAZ Missziós Szolgálat egyik központja. Itt van egy missziós ház, telep,  ahol laknak az itt szolgáló misszionáriusok és ami a bázis. Innen indulnak az missziós utak az őserdőbe, a falvak látogatása.  Viki is itt lakik és az ő kis lakásában kaptam egy kis szobát, ahol ágyban alszom. Nagyon hálás vagyok érte. A függőágytól nagy  a félelmem, aggódom, hogy ki fogok esni belőle, és szokom a gondolatot, mert vasárnap indulunk a hajóval és attól kezdve már csak a függőágy van. 

Most folyik a felkészülés a missziós házban a következő útra, ahová én is megyek velük. Sütünk előre, csomagolunk, vásárolunk, amit kell. Viki tartja kezébe a szervezését. 

2019.08.09

Bementünk az iroda központba, ami a folyó partján áll. Megnéztem a  hajókat, több hajó indul hetente a  kis falukba, helyekre és viszi a lelkipásztorokat szolgálni. Van egy kis repülőgép is, és hozzá kifutó. Körülbelül 20 lelkipásztor szolgál. Nem tudom hány száz házicsoport van szerte a környéken ahol szolgálnak és gyülekezetek. Megnéztem Viki irodáját is. Hihetetlen mekkora szervezet és mennyi munka, odaszánt élet van benne. Mekkorává nőte ki magát a 63 év alatt, amióta elkezdődött.

Elkezdtük felhordani a hajókra ami kelleni fog. Viki megkérte, hogy ha van kedvem, akkor segítsek a falukban majd szolgálni a gyerekek felé. Úgy hogy elővettem a régi AWANA gyerek szolgálatos emlékeim és elkezdtem készülni rá. Mivel van most egy kis időm ( itt is déltől van két óra szieszta, mint Siciliában, a nagy meleg miatt ), így szeretném bemutatni hogyan indult el ez a szolgálat Braziliában. 

Az USA-ban, az Illinois államban élt az 1950-es években egy jómódú fiatal  farmer és családja, akiknek sok földjük volt és Isten gazdagon megáldotta őket. Már három gyermekük született és a negyediket várták, amikor Isten a szívükre helyezte, hogy ők jól élnek, de mi van Amerika másik felében, délen, azokkal a nyomorban élőkkel, akik még Istenről sem hallottak soha. Melvin Hebel és felesége Katerina felszámolták egész birtokuk és elindultak Braziliába. Útközben született meg a negyedik gyermekük Rebeca. Ekkor már volt Brazilia déli  részén Sao Paulo környékén egy missziós szolgálat. Fridrick Michel ( Frigyes bácsi, akivel gyerekkoromba nagy papámnál találkoztam, amit az indulás résznél írtam le ), valamint Aradról érkezett Stefan Marsi és Karoly Marsi erdélyi származású szintén magyar misszionáriusok, akik nazarénus egyház-szolgaként jöttek el misszióba szolgálni és alapítói lettek az itteni brazil evangéliumi gyülekezeti szolgálatoknak. Hozzájuk csatlakozott Melvin amerikából családjával. Itt nőtek fel a gyermeki és mind az 5 misszionárius lett. Idősebb fia Lukas  elindult Brazilia ekkor még nem bejárt részeire és eljutott ide az Amazonas környékére. Meglátta a hatalmas nyomort, a hiányzó egészségügyi ellátás teljes hiányát, valamint a lelki sötétséget. Visszament és elhozta a családját és itt telepedtek le Santarembe. Felesége, aki végzettsége szerint  egészségügyi nővér volt, igyekezett segíteni gyógyszerekkel, védőoltásokkal és sebkezeléssel az itt élőkön. A férje pedig beszélt nekik Isten szeretetéről. Kérte a testvéreit, hogy jöjjenek ide, mert igen nagy  a szükség. Lánytestvére Rebeca és férje és családja jöttek hívására és így indult el itt a szolgálat az 1970-80-as években. Lukas meghalt egy balesetben, az Amazonasba zuhant repülőgépével. A szolgálat azonban nem maradt abba. Azóta Rebeca és férje Yeff  viszik a szolgálatot, vezetik mai napig. Itt élnek a missziós központban egy külön kis házban.  És csatlakozott hozzájuk az évek alatt sok odaszánt szívű ember, akikből lelkipásztorok lettek, valamint szolgáló emberek. Továbbra is nagyon fontos részét képezi a szolgálatnak az egészségügyi ellátások nyújtása, önkéntes orvosok, ápolók jönnek és a másik a tanítás, az Ige hirdetése. 

 2019.08.10

Mai nap nagyon meleg és Viki elgondolta, hogy menjünk el a nagy készülődés közben kicsit pihenni, úszni egyet. Szemügyre véve a fürdőruhám, kiderült, hogy bizony az nem felel meg az itteni etikának, túl szexi, hiába egyberészes. Mert itt csak fürdődresszbe fürdenek, és olyanba aminek comb középig szára van. ( Mint szerintem nálunk az 1930-as években, akkori képeken láttam hasonlót, mint ami itt van  a hölgyeken. :) Kérdeztem mit csináljunk, mondta nincs más, ráveszek egy rövidnadrágot és úgy megyek a vízbe. Így is lett, eleinte szokatlan volt ruhában fürdeni, de idővel belejöttem. Fényképezni már nem is mertem, mert valahogy érződött, fürdőző embereket nem etikus hogy fényképezzek. 

Aztán tapiókát ettünk, ami egy helyi étel. Manióka gyökeréből készül. A maniókát az indiánok termesztik, ők szinte nem is esznek kenyeret, hanem a maniókából készült ételeket. A manióka gyökeret lereszelik, beáztatják és aztán leszűrik belőle a kicsapódó fehér keményítőt és aztán azt megsütik vaslapon. Ránézésre olyan mint a palacsinta.  Nekem ízlett, finom volt, de nem tudom megmondani mihez hasonlít az íze, mert otthon ilyen nincs. Van kicsit olyan hatása, mintha papírt ennél, de annál jobb.  Sajtot és felvágottat tettünk rá. Nyers avocado szeletek fokhagymával és borssal, sóval megszórva volt hozzá a saláta.  Marayua gyümölcséből készített Viki még valami must, krémet, a nyers gyümölcs kocsonyás belsejét kikeverte tejszínnel és sűrített tejjel, majd joghurttal rétegezve tettük kis tálakba. Ez nagyon finom volt. A helyi dolgok után vártam a hasam mit szól a helyzethez, kiakad, vagy feldolgozza. Hála érte az utóbbi történt. A helyi ételek az olcsók, a misszionáriusok  ezt eszik, és én is szokom hozzájuk. A főzésnél minden amerikai űrmérték szerint van itt a telepen, ami nagyon érdekes, külön mérőkanalak vannak. Egy karikára fűzve a teáskanál, fél teáskanál,  negyed teáskanál méret. Meg még két méret. Csak ezekkel a mérőkanalakkal lehet fűszerezni a leírt mennyiséget, nem lehet az evéshez használt teáskanállal. És van külön mérő, ami a " cup" a csészényi. És minden recept ezekkel van angolul leírva. Szemüvegbe főzök, meg segítek,  hogy el tudjam olvasni mire mi van írva. Kicsit bénázok, de nagyon kedves és segítőkész mindenki. 

Voltunk várost nézni. A képeken ott lesz a belváros és megálltunk a veszélyes külvárosi résznél is egy percre, hogy tudjak képeket készíteni, de Viki nem ment be velem oda még kocsival sem. A belváros régi, a Portugál gyarmati időkből származó régi épületekből áll,  tejesen balkáni hangulatú, lépten nyomon árusokkal van tele, akik valamit mindig nekünk akartak eladni. Vigyáznak a kocsira, felajánlják,  hogy ne karistolják össze, de ha nem fizetsz a vigyázásért, akkor ő fogja összekaristolni a szemed láttára. Ez a fizetőparkoló.

Az Amazonas partja tele van árusokkal és hajókkal  és madarakkal. Itt folyik az Amazonasba egy másik nagy folyó, a Tajpajos. A két folyó színe eltér egymástól, és ahogy összeérnek, látszik a két szín. találkozása. Nagyon szép. A folyóparton és a városban a madarak élik a természetes életük, amiért vannak. Rólunk szinte tudomást sem vesznek. A magasba a a dögkeselyűk keringenek és leszállnak az út szélére, a kukákra főleg és keresik van-e valami ehető. Ők az útseprők. Aztán ott vannak a gémek, ők a halászok mögött állnak és várják mikor fog ki kis halat, ami nem érte meg. Itt nem visszadobják a folyóba, hanem a gémnek dobják oda, aki egészbe lenyeli. A sas várja a kis rágcsálókat.  Napközben fecskék repkednek a víz felett és eszik a szúnyogokat, este megjönnek a denevérek csapatosan és folytatják amit a fecskék abbahagytak. Vannak még a kolibrik, ők itt a kertbe is vannak, nagyon édes kis pici madarak, a virágokat puszilgatják. 

Holnap indulunk a hajóval. Össze vagyunk pakolva, reggel még piacon megvesszük ami hiányzik, főleg a friss zöldségeket és kenyeret és az utolsó csomagok is bekerülnek a hajóba. Az USA-ból jövő csapat szintén délelőtt ér ide, ők már úton vannak másfél napja. Megérkeznek a reptérre, ott várják őket az itteniek, eszünk együtt, és indulunk.  Csak amikor visszaértünk, valószínűleg  akkor fogom tudni folytatni beszámolóim, de fényképezek és jegyzetelek és jelentkezem ahogy tudok! Addig is az Úr Jézus vigyázzon Rátok! 

2019.08.11.

Az amerikai csapat csak délutánra ért ide, és az itteni csapat tagok bevállalták a piaci bevásárlást helyettünk, hogy elmehessünk a gyülekezetbe délelőtt. Igy megláthattam milyen a PAZ Santarembe lévő gyülekezete. Nagyon bátorító és felemelő élmény volt. Jó volt látni Isten munkáját és gyümölcsét itt a városban több évtizedes befektetés után. A gyülekezet épületében körülbelül 500-700 ember fér el és egy nap négy alkalommal   van istentisztelet, hogy mindenki bejusson, hallhassa az Igét vasárnaponként. Hétköznap házicsoportok vannak szerte a városban, azt hiszem Viki azt mondta hetente kétszer jönnek össze. A házicsoportok vezetőit képzik a pásztorok, van vezető képzés - talán szombatonként -, hogy hogyan és mit tanítsanak, hogyan lelkigondozzák a kis csoportjaikhoz tartozókat. A gyülekezet buszokat bérel vasárnapra, hogy a város külső szegény részeiből is behozza a gyülekezet tagjait, mivel nincs a városba helyi közlekedés lényegében. Meg van határozva, hogy hány órakor honnan indul busz és oda mennek a testvérek és jönnek be a buszokkal és azok viszik vissza is őket. Mi a 9 órai kezdéshez mentünk, már előttünk volt egy 7-9 tartó Istentisztelet. Mi mentünk a második időpontra. 

Ma van itt az apák napja. A gyerekek nagyon kedves műsorral köszöntötték az apukákat. A tanítás is arról szólt, hogy mennyire fontos az apák feladata a gyülekezetben, a gyereknevelésben, a családban. 

A gyülekezet után a PAZ vezető pásztora Jeff és felesége Rebeca meghívtak minket ebédre az otthonukba. Nagyon kedvesek voltak és örültem, hogy megismerkedhettem velük személyesebben, mert  napközben hol itt, hol ott összefutottunk, de ez más volt. Ők kezdték el itt a szolgálatot Santarembe  a testvérükkel, aki meghalt a repülőbalesetben.  És azóta folytatják, pedig már 63-64 évesek és tele vannak örömmel, szeretettel és tűzzel. Felneveltek itt négy gyereket, akik már kirepültek, szolgálják Isten szerte a nagy világban ki hol, és ők maradtak és tanítanak, bátorítanak és befektetnek nap mint nap emberek életében. Szeretnék, ha az Amazonas mentén minden hova eljutna Isten szeretetének és a bűnből való megváltás lehetőségéenek megismerése. Legyen lehetőségük dönteni Isten mellett és vele élni le életük. 

Most elköszönök innen, megjöttek az amerikaiak, csupa fiatal felnőtt,  fiú és lány. Ezen az úton építkezni fogunk, mert két indián faluban épül már tavasz óta imaterem, hogy össze tudjanak jönni esős időben is. Az orvosok későbbi csoporttal fognak jönni, ezen az úton most ők nem lesznek. Viki keresett nekem munkás ruhákat, kesztyűket, mert mondtam én  tudok maltert keverni, ha kell felhordani, símítani  vagy festeni, szerintem még menni fog. Igaz utoljára Siciliában vakoltam P. Virgilék házánál, 2010 körül, de csak nem felejtettem el. Nagy kaland lesz. Kérem Istent,hogy áldás lehessek, bármit is kell csinálni. 

2019.08.12-19.

Éjszaka indultunk és a hajóról néztem végig a csodálatos napfelkeltét. A hatalmas folyó összefolyt a látóhatárnál az éggel. Épp, hogy látszott egy keskeny csíkban a part. 

Várakozással voltam, hogy milyen is lesz találkozni az őslakosokkal. A folyón befele az őserdőbe 9 órát mentünk. Az Amazonas egyik mellékfolyóján, a Tajpajoson. Az indiánok ide húzódtak fel a gyarmatosítók elöl. Két nappal később további 3 órát mentünk még mélyebbre a folyón. Mert egészen elrejtett helyeken húzódnak a kis falvaik. 1500-ban Pedro Alvarez Cabral portugál hajós fedezte fel Brazíliát, amikor egy Indiába tartó flotta az Atlanti-óceán déli részén váratlanul szárazföldre bukkant. Ezt követően Portugália bejelentette gyarmati igényét Braziliára és megkezdődött az ország kiaknázása. Az indián lakosságot írtották, és Nyugat-Afrikából hurcoltak oda rabszolgákat. A part mentén a portugálok hatalmas városokat építettek és a kalandra vágyók mind oda utaztak.  Vágták ki  a fákat, cukornád ültetvényeket létesítettek. Majd kávé és gyapot ültetvényeket. A néger rabszolgák dolgoztak az ültetvényeken. Az indiánok lélekszáma nagyon lecsökkent, akik tudtak, életbe marardtak az ország belsejébe, fehér ember számára megközelíthetetlen helyekre menekültek az őserdőkbe. És ez így folyt 400 éven át. 1888-ban hozták meg a törvényt a rabszolga kereskedelem eltörléséről. A néger rabszolgák és az indiánok szabadok lettek és onnantól fizetésért dolgoztak a földeken. Nem mentek vissza Afrikába, akik onnan származtak,  hiszen már az ükapjuk is itt született, ez volt a hazájuk. Ma a lakosság teljesen keverék.  1889-ben jött létre a Brazil Köztársaság. A politikai vezetés nagyon váltakozó. Azonban az utóbbi évtizedben sok jogszabály lépett életbe az őslakosok javára. A nagyobb falvakba építettek iskolát a gyerekeknek és hajóval érkeznek reggel a tanárok, szociális munkások. A világból sok misszionárius érkezett az országba és együtt dolgoznak a helyi szervekkel az itt élőkért. Talán valamit próbálnak jóvá tenni, amit vétettek évszázadokon át  ezen emberek ellen. 

Megérkeztünk.A falu neve Cameta. 150 család lakik itt. Az itteni gyülekezet pásztora a parton vár minket. 

Amikor leszálltam a hajóról jól bekentem magam szúnyog elleni krémmel, mert otthon az orvosok lelkemre kötötték, hogy az nélkül sehova ki se mozduljak. A szúnyogok rengeteg vírus hordozói. Már indulás előtt két nappal elkezdtem szedni a malária elleni gyógyszert, és hála érte jól bírom, még nem vettem észre semmi mellékhatását. 

Meglepetésemre az itteni szúnyogok nagyon picik. Otthon ehhez képest óriások élnek. Mint a muslincák akkorák és nagyon fáj a csípésük. Megkeresik rajtad az egyetlen helyet, ahol nem kented be magad. Szóval nem egy barátságos lények, de alapvetően sokkal kevesebb van belőlük, mint amit vártam. Otthon több van.  Persze rövid idő után úgy éreztem magam, mint egy koszos kismalac. A föld finom sárga homok és viszi a szél. Folyamatosan izzadsz a nagy meleg miatt, egy órán belül a pólód és mindened csupa víz, az arcodon keveredik a homlokodról folyó izzadság a rád tapadó sárga homokkal és még jön hozzá a szúnyog elleni krém, ami még fokozza a homok tapadását. Meleg van és nagy a pára tartam. Egyszerűen ki kell bírni. Itt  nincs légkondi, meg hűtött üdítő, meg hűvös medence. A folyó vize 38- 40 C fokos a szélén, vagyis semmit nem hűt. 

Néztem Vikit és arra gondoltam, hogy soha semmit nem panaszkodott a körülményekről. És Rebecát, aki már több, mint 40 éve szolgál itt a férjével, szeret, segít, bátorítja az embereket nap, mint nap. Mind ezt önként.. Nem küldte őket ide senki, ők vállalták.. Nem kapnak érte fizetést. Abból a támogatásból élnek, amit azok az emberek és gyülekezetek küldenek, akiket a szíve indít erre. 

 Folytatás a 3. fejezetben. 

Valamikor kis gyermekként, talán 8-9 éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, hogy én misszionárius szeretnék majd lenni. Volt nálunk Monoron, nagypapámnál  látogatóba egy brazil misszionárius, Frigyes bácsi, aki elültette a szívembe a magot, a szeretetet az elveszett, a segítségre szoruló emberek felé. Portugál nyelven énekeket tanított nekünk és beszélt mind arról ami a missziós mezőn történik. A nehézségekről, az őserdőről, a vadállatokról és az örömről, amikor látta, hogy embereket megérint az Isten szeretete és megváltozik életük. Sok mindent nem értettem, de azt igen, hogy olyan életet szeretnék élni, mint ő. Egész életemben a szeretet tüzében égni és odaadni időm, energiám és életem Istennek. Misszionáriusnak lenni egy elhívás. Egy életre szól. Odaadni az életünk az emberekért, hogy elvezessük Istenhez őket. Hitet találjanak benne.

Isten meghallgatta a gyermeki imát és felnőttként a körülményeimben úgy vezetett, hogy elhívott és misszionáriusként szolgálhatom őt Magyarországon beteg, fogyatékos és problémával küzdő emberek között.

Amikor Fülöp Viki 25 évvel ezelőtt döntött és elment misszionáriusnak Brazíliába, a szívem egy darabját vitte magával. Mindig kértem Istent, hogy egyszer nyisson ajtót, hogy én is elmehessek.

És most kinyílt az ajtó. Lehetőséget adott, hogy elutazzam és egy hónapot ott töltsek Vikivel a szolgálatban. Szinte fel sem tudom fogni, hogy ott leszek. Nagyon izgatott vagyok és nagyon hálás!

Szeretnék itt a blog oldalán írni arról, hogy mi történik velem és szeretném megosztani mind azokkal, akik itthonról követik az én utam.

Első utam Lisszabonba vezet, Portugáliába. Onnan indulok másnap tovább Brazíliába, Belémbe. Majd onnan Santarembe. Pará és Amazonas területén fog utam vinni. Hajóval indulunk majd Santaremből az Amazonas folyón befelé az ország belsejébe. 

 2018 őszén született meg  a döntés bennem, hogy következő nyáron szeretnék elmenni Vikihez. Ettől kezdve készülődtem. Útikönyveket olvastam, kerestem, mi a legjobb útvonal, hol kell átszállni, nyelvet tanultam és elkezdtem felvenni a védőoltásokat. Megosztottam tervemet a gyerekeimmel és barátaimmal, akik támogattak és segítettek és persze aggódtak helyettem is. Nagyon érdekes volt, mert olyan távolinak tűnt az út, az időpont, miközben tudtam, hogy most kell meghozni a  döntéseket, ahhoz, hogy én majd, ha eljön az ideje, elindulhassak. Sokszor szoktam mondani segítő beszélgetéseken, hogy a jelenben  meghozott döntések  határozzák meg a jövőt. És sokszor gondolják emberek, ez csak egy közhely. De itt kicsiben éltem meg, egy év alatt ezt. Több, mint fél évvel előbb kellett jegyet venni, vagy a védőoltások felvételét elkezdeni. Haladtam valami fele, ami távolinak és felfoghatatlannak tűnt, és mégis naponta készültem rá. Pontosan nem tudtam mire  készülök, mert soha nem láttam, nem tudom mik a kihívások, de igyekeztem mind fizikailag, mind lelkileg felkészülni. Miközben éltem a normál, dolgos hétköznapokat, és igyekeztem tenni a dolgom. Sok minden mást is megláttam, újra éltem közben. A legfontosabb az a párhuzam volt, hogy az élet is egy ilyen nagy utazás, aminek a végén lesz egy út a másik világba és azt az  utam is az fogja meghatározni, hogy most  a jelenben milyen döntéseket hoztam, hogyan készültem fel rá. És a felkészülés is egy csodálatos élmény. Reményteli várakozás. 

2018.08.06.

Most pedig itt ülök a reptéren. Münchenben vagyok, várom a következő repülőgépem, amivel tovább megyek Portugáliába. Izgatott és boldog vagyok, és várom mit hoz a jövő, mert tudom egy hatalmas élmény lesz. Szeretnék segítség lenni, áldás ott, ahova megyek. 

Megjött a repülőgép és elindultunk. 

Lisszabonba a repülő út rázós volt. Heves légköri szelek voltak és úgy ment a repülőgép, mint egy hullámvasút, csak épp nem tudtuk meddig tart és hova tart. 

Hálát adtam mikor végre leszálltunk, mert én nem vagyok egy hányingeres típus, de ez még nekem is sok volt. 

2019.08.07.

Van egy kis időm Lisszabonba és szeretném megnézni a várost és pihenni egy kicsit, majd úgy folytatni tovább az utam. 

Lisszabon csodálatosan szép város. Európa csücskében van lent.  Kimentem a partra és néztem a tájat,  és arra gondoltam, hogy mekkora gyarmatbirodalom volt régen Portugália. Hihetetlen impozáns a kikötő  és a teret körbe ölelő rész. Gondoltam a múltra,  itt kötöttek ki a hajók és hozták a rabszolgákat, a temérdek árut. Innen indultak el a felfedezők hajói. Így lett hosszú időre Brazília Portugália gyarmata. Mára független ország, de ezer szállal kapcsolódik össze a volt gyarmatával. A tengert néztem és az évszázados lépcsőket, a látványt ami fogadta  a hajóval érkezőket, amikor partot értek. 

Délután indult a gépem tovább Braziliába. Éjfél után érkeztem Belembe, majd hajnalba tovább Santarémbe. Az Óceán felett nagyon nyugodt volt a repülés, szinte csak siklottunk a hatalmas géppel az éjszakában. Nagyon elfáradtam, de nem tudtam aludni. Tele voltam izgalommal. Belembe pedig már nem mertem elaludni, mert nem volt egy elszigetelt váró, bárki bejöhetett az utcáról és Belem a világ egyik legkevésbé biztonságos városai közé tartozik. Szóval öleltem a csomagjaim magamhoz és ültem négy órát és vártam és vártam. Aztán végre felszálltunk és elindultunk. Santarembe Viki várt a reptéren. Hála érte, ideértem. Isten szeretete és védelme végig kísért az utamon.